Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— Aludni. — Nem — reszketett Erzsi szája széle. — Fél? — Nem. Volt ebben a gyengéden mosolygó katonaarcban valami megnyugtató és valami csábító is. Nem tudtam, melyiknek higgyek, csak azt éreztem, hogy forróság áramlik keresztül rajtam; fokozatosan nyomul felfelé, elönti az arcomat, váratlan hullámként átcsap a szememen, és már a hajszáltöveket tüzesíti. Féltettem Erzsit. Attól tartottam, bedől. Az is lehet, hogy becsületesen gondolta ez a katona. Lehet, nem tudom, nem tudhattam. Erzsi a mienk. Nem bánom, csukjanak be, de vele együtt. Figyeltem a finánc arcát, miközben a lányt faggatta, jó darab elkopott a mogorvaságából. Erzsi adta meg a rangunkat. A katona elénk hozta a székét, és leült. Fáradt mosollyal kutatta mozdulatlanságunkat. Ha hihettünk volna a közeledés őszinteségében, engedett volna az idegeket pattogtató feszültség. Képtelenek voltunk hinni. Még a jó lélekkel gondolt szó is gonoszul kapart a fülünkben. A hatalom karmai közt vergődtünk, aprócska, erőtlen mezei madárkák: kicsire zsugorodtunk, takargattuk magunkat, s védekeztünk, ahogy tudtunk. Csak védekezhettünk. — Fél? — kérdezte ismét a lánytól a katona. — Nem! — Erzsi hangjában éreztem a dacot. — Mit visznek? — Semmit! Erzsi szemrebbenés nélkül hazudott. — Ki segíti magukat? — Senki — hangzott határozottan. Ä katona elmosolyodott. Kérdezősködése, közeledése dacot ébresztett a lányban. Látta, érezte maga is. — Miből tanulnak? Erzsi egérfogóba került. Amaz nem tüzelt, nem haragudott. 26