Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

létem? Nem tudom. Kérdezni nem akarok, félek, hogy elrontom a pillanatot. A reggel méltóságos és tiszta, akár a vasárnapi öltözet. Nelli sétálni készül, fehérbe öltözik, gondosan kontyba csavarja haját. Figyelem, követem minden mozdulatát. Szobáról szobára járok utána, nézem. Pillanatonként az az érzésem, hogy most látom először. Harangzúgás töri össze a csendet. Időnként külön hallom a kis- és nagyharang kondulását. A kicsi türelmetlen, követelőző, siet. Ünneprontó. Háromlábú ló nyakába akasztott csengő, klin, klin, klin... Még ez a méltóságos pillanat sem lehet zavartalan. Már indulnánk, de Gallainé megfogja a kezem, és pislogva hozzám hajol: — A gyerekkocsihoz nem illik a férfi. Vasárnap van. Mindenki magukat bámulná ... Maradjon. — Este elutazom — mondom zavartan. — Kikísérjük. Egyedül maradok a lejáró alsó lépcsőjénél, s a kerítés vasrácsai között figyelem Nelli távolodó alakját. Egy pillanatra valami elszorítja a torkomat. Lehet, hogy kicsiség az egész, de nekem fáj. A józan érzéklésen túl valami megmozdul bennem, kezemmel értelmetlen mozdulatokat teszek. Ez már a sejtek rándulása, ösztönös védekezés. Valahányszor harangszót hallok, elérzékenyülök. Klin, klin, klin. Még mindig harangoznak, szól a háromlábú ló nyakába akasztott csengő. A fekete ruhás asszonyok nemsokára leborulnak a kőszentek lába elé. Énekelnek, és imádkoznak majd: „Mária, segíts ..." Én is elmegyek Nellivel még egyszer a templomba. Beállunk a körmenetbe is, háromszor körüljárjuk a templomot. Ügy emlékszem, háromszor. Az egész ceremóniából csak annyit értettem: „Mária, segíts ..." Port vert köröttünk a vénasszonyok lába. Nelli a kezembe mart a körmeivel. Fogott, tartott, nem engedett maga mellől. Nem törődött a megvető pillantásokkal, kettőnket 17 257