Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

néztek a szentek, az előéneklő, a sekrestyés, a pap is. Nem érdekelt. Én csak a görcsös szorítást éreztem, kővé merevült akaratomat; s azt a gyámoltalan vágyat, ami öröknek kívánta ezt a pillanatot. Öröknek az éneklést, a lépések súrlódását, a megvetést, öröknek kettőnk egyedülvalóságát... „Mária, segíts..." Sokáig harangoznak, klin, klin, klin ... Nem jó az emlékekre gondolni, nem akarok emlékezni. Zavar Gallaiék viselkedése. Szívélyesek, kedvesek. Egyáltalán, minek örülnek? Nem ilyennek ismertem őket, eddig csak haragjukat láttam, gyűlölködő tombolásukat. Itt most minden szép. A zsalugáteres ház palotává nő a szememben. Anyám ilyennek álmodta a mesebeli királyok várát. A rózsabokrokat virágágyak övezik: tisztaság, rend, rejtett szabályok, amelyeket csupán a háziak ismernek. A keskeny ösvényeken lábuk nyoma sem látszik, eltüntetik. Gallai kis gereblyét húz maga után, ha a kertbe lép. Nevetséges, ahogy hajladozik a rózsákat szagolva: száműzött vén király, aki attól retteg, hogy megszólítja az ajtónálló. Virágszirmok fölé görnyed, aztán zörög utána a gereblye. Volt, nincs. Van ennek valami jelentősége? Az ebédnél Gallainé folyton szólongatja a kisebbik lányt. Csendesen, halk szóval parancsol. Rászól Nellire is. Olykor, a vékony mosolyok után, rám is szigorúan néz. Lehet, hogy valami nem tetszik neki, de nem szól, még nem szól. Gallai haragvó, indulatos ember, a német asszony rideg, kimért, ha beszél, alig hallani a hangját. Ö volna itt az igazító akarat? Gallainé szokásokra hivatkozik, őseit idézi. Valahogy kicsinynek érzem magam köztük. Tiltakoznám, lázadnék, csak azt nem tudom, ki ellen. Rám nehezedik egy akarat, csendesen, suttogva, fösvény mozdulatokkal ejtve a szót. Ez már nem azonos Nelli féktelen odaadásával. Szabályokat kényszerítenének rám. Sziklák repedéseibe tévedt hangya lettem. Gallaiék egykori tehetetlensége most érthetetlenül rám ragadt. Mindegy. Nelli nem ilyen, ö nem hasonlít egyikükre 258