Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

„Magam adtam ... az én jogom." „Szajha lettél." „Szeretem." Csapdosott, csípett a korbács, hasogatta a leánytest mezítelenségét. A bőr fehérségére ábrákat rajzoltak a vörös csíkok: kereszteket, páfránylevelek gerezdjeit, véreresztő, keskenyke örvényeket. A Gallai lány számára ez volt a szerelem válsága, egy más élet válsága. Nyüszítő sírás szivárogta be a ház minden zugát. Beleragadt az idegekbe, visszaverődött a falakról, a tárgyak felületéről. Része lett a mészszemcséknek. Elég volna hangosan szólni, visszhangja kélne sírásnak, suttogásnak, átoknak, indulatnak ... Elég volna megérinteni a falakat, érezhetném Nelli tüzelő odaadását, szereleméhségét. Gallainé fuldokolva sziszegte: „Állatok, érzéketlenek ... az állatok teszik ezt... összeállnak, párzanak ..." — Mein Kind — mondja most kedveskedve. Gallai koccintásra emeli poharát. Iszunk. A férfi mosolyog is, ez családi vonás, ha jól érzik magukat, mosolyognak. Éjszaka hívom Nellit: — Gyere, szökjünk ki az ablakon, felmegyünk a fák alá, és lefekszünk a fűbe. — Csacsi vagy. — Szebb lesz, mint valamikor ... Magához húz, és ölel. Kedveskedik, suttog a fülembe. Lehet, hogy már nem szívesen idézi az emlékeket. A szerelmi hűtlenség első foka ez, megfakulnak az emlékek. Talán már méltatlannak tartja mindazt, ami történt. Nem merem hangosan mondani, csak sejtem, mintha sátánkodva súgná valaki. Az ágy szélére csapok karommal: fölém hajló ördögi ábrázattal tusakodom. — Itt most jobb, az ágy melegebb. — Reggelre harmat lesz. — Csacsi. Nelli mosolyog. A sötétben is érzem mosolyát. Ujjaim hegyével az arcát tapintom. Megelégedett. Nem értem pontosan a nyugalmát. A szülői ház teszi ezt, vagy az én jelen256