Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

vetkőztetett leányát korbácsolta. Elég volt néhány pillanat felidézése, fülembe martak a sikoltozó szavak: „Szereted?" , „Szeretem!" A vékony szíj korbács lecsapott. „Szereted?" „Szeretem!" Földre tiporta a lányt. „Kiverem belőled." „Soha!" Gallainé idegsokkot kapott. Napokig nem hallott egyebet, mint a sikongató fogadkozást és a korbács csattogását. Most kezét felém nyújtva kínál, azt mondja: mein Kind. „Szereted?" „Szeretni fogom." Lakomán ülünk. Beillene főúri keresztelőnek, de úgy érzem, hogy tulajdonképpen mindenki mást ünnepel. Gallai másnak örül, mint Nelli. A német asszony kedvessége kirívó. Egyáltalán kinek szól ez a mosolygó nyugalom? Nehéz hinnem, nehéz. A kanalak koccanásán átütnek az emlékek ... Gallai tajtékzott tehetetlenségében. „Nem ezért éltem!" „Rendes ember." „Bekerült idegen." „Jó ember." „Becstelenné tett." „Szeretem." A kisebbik lány most széles, formátlan fejével a tányér fölé hajol. Akkor imádkozott. Apjától félt, de kegyetlenségét nem értette. Nővérét egyszerre irigyelte és sajnálta. Mindnyájukért imádkozott: az elmúlt napok csendjéért, nyugalmukért: „Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben ..." Gallai elvakultsága nem ismert határt. Nem hallotta az imát sem. A suttogás nem ér fel az ordítozok füléhez. „Elvette a tisztaságod." Az imádkozó lány megremegett: „őrizz meg bennünket, mi Atyánk ..." A kisebbik, a torz arcú Gallai lány most nyugodt. 255