Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben
Földönfutók
Fiunk született. Nelli határtalanul boldog volt. Már másnap nagy zajjal megérkeztek Gallaiék. Mosolyogtak, kedvesek voltak. Atyáskodva a vállamat veregették. A pólya fölé hajolva gügyögtek, este énekeltek is, ahogy Krisztus születésének előestéjén szokás. — Megváltottál bennünket — lehelte Gallainé a gyermek felé. — Mein Gott, te igazságos vagy, kárpótolsz bennünket... Gallai, mint máskor is, a vállán átvetett korsóból öntötte poharamba a bort. Hunyorogva az arcomat kutatta, figyelt. Zavarban voltam. Viszonozni kívántam kedvességüket, de valami visszatartott. A bor mámorában sem tudtam felengedni. Nellit és a gyereket magukkal vitték. — Nálunk ez családi szokás, mein Kind. A gyereknek az anyja otthonát kell előbb megismernie ... Ez a mosolygó gonoszság váratlanul ért. Segélykérően néztem Nellire. ö csak mosolygott, összefüggéstelen szavakat dadogtam, válaszra sem méltattak. — Itt nincs színvonala az életnek, mein Kind. Itt gombát lehetne tenyészteni. Sampinyont. Hallott már róla, tudja, mi az a sampinyon, mein Kind? Elmentek. Fanyarul teltek a napok. Sértett ez a hirtelen fordulat, s bántott a kifosztottság. Sorra jártam az ismerős kávéházakat. Mint Nellivel valamikor. Pontosan öt előtt tíz perccel indultam, s leültem a megszokott helyünkre. Rendeltem, és ittam. Mindent úgy, pontosan úgy, mint valamikor ... Egy hét múlva elutaztam Nellihez. Gallaiék feltűnően kedvesek voltak. Nelli örült, láttam rajta, hogy nagyon örül jöttömnek. Űj voltam neki és szokatlan. Délben és este fényes asztalt terítettek, s az evés megkezdése előtt némán, szemüket lesütve ájtatosan imádkoztak. Hiába erőszakoltam magam, egyetlen fohászkodó szó sem jött a számra. Fojtottak az emlékek. Gondolatban az ablakokat méricskéltem, a redőnyök most nem voltak leengedve, világos volt, kínos tisztaság és rend, mindenütt rend, a fürdőszobát szerettem volna látni, ahol Gallai meztelenre 254