Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

volt, csupán néhány hete szabadult a fogságból. Beszédéből és mozduľataiból ítélve vakmerő ember. Sokat tapasztalt, sokat láthatott, talán ez teszi hivalkodóvá is. A határt és az éjszakai szökést nem veszi komolyan, mintha sörözni menne a kocsmába. Aprókat füttyentget, és még mókázik is Erzsivel. Széles ívben megkerüljük a falu határ felé eső végét. Most Geszti megy elöl, utána Erzsi, Katocs, és utolsónak én. Furcsa ez a lány. Megérzi a helyét; mosolyogva belép a sorba, felveszi a lépést, és szedi a lábát. Neheztelek rá, mert Gesztihez pártolt, a kolomposhoz csatlakozott. Tengeriföldek között visz az út. Keskenyke ösvény, érzem a göröngyök egyenetlenségén, hogy nemrég taposták ki. Magas tengeriszárak levelei hajlanak az útra, suhogva mozdulnak, amerre elhaladunk. Erzsi belerúgott egy mezsgyekőbe. Szandáljának leszakadt a tartószíja, és vérzik a nagy lábujja. De mintha ezt nem is érezné, egyre csak azt hajtogatja: — Nem lesz szerencsénk ... Nem lesz szerencsénk. •— Babona — vigasztalja Geszti ingerülten. Lassul a menés tempója. A lány gyámoltalanul kapdossa fájós lábát. — Ahol megbotlottál, kincset rejt a föld — hallom elölről Geszti hangját. •—Aranyat — toldja meg Katocs. — Ne bolondozzatok — mondja Erzsi. Válasz nélkül hagyjuk. Ha érezzük is, nincs kedvünk a balszerencséről diskurálni. Az árok partján megállunk. Erzsi vacog a félelemtől. Katocs szemében rettenet ül. A határ közelsége mindig halálra rémíti. Mintha magasfeszültséggel telített drótokon kellene áttornáznia magát. Ilyenkor már azt is képtelen kiejteni a száján, hogy „várjál". Néhány méterre vagyunk a sorompótól. Szemünk már érzi a fára festett fehér-kék-piros színek közelségét. Most jó volna nekiiramodni, itt hagyni mindnyájukat, Gesztit, Katocsot és Erzsit is. Hosszú gólyaléptekkel átugrani a túloldalra. 24