Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

nézi az udvart. Felesége ordítva járja a ház szobáit. Imádkozik és átkozódik egyszerre. A kapu előtt kíváncsiskodók serege áll félkört. Talán kárörvendő is akad köztük. — Segítsenek — integet feléjük Répásiné. Nem mozdul senki. Nem is tudják, miben segíthetnének. Rakni ezt a sokféle parasztholmit? Avagy mondanák, hogy nem? Nem! A teherautó sofőrje alig mozdul el a volántól. Nem bírja látni ezt a gonoszságot. Tegnap este kis időre ketten maradtunk a kocsi mellett. Magához intett. — Miért hagyják magukat? Értetlenül néztem rá. Amióta látom, haragot éreztem iránta. Szívtelennek és közönyösnek hittem a szótlansága miatt. — Lázadjanak. Nem volt elég a zsidók példája? Hagyták magukat mészárolni. Ne hagyják magukat! — Megtorolnák. Tanácstalanságomban csak ennyit tudok mondani. A sofőr gondolkodva néz rám, majd a volánhoz ül, és fejét lehajtva hallgatásba merül. Az öregasszonyok búcsúzása a legmegdöbbentőbb. Répási anyja nem akar kimenni a kapun. Erőtlen karjával csapdos a katonák felé. Kétszer is felteszik az autóra, de lekászálódik. Nem hallgat a tulajdon fiára sem. Leül a kapufélfa tövéhez, és valamelyik kálvinista zsoltár szavait ismételgeti száraz, könnytelen sírással: „örvendezzetek és tapsoljatok ... áldjátok az Istent..." Otthagyjuk. Estébe hajlik a nap, mire gyalog az állomásra ér. Másnap Berta Menyust rakjuk. Előbb leltároznak, aztán mi jövünk: két tisztviselő, a katonák és a kivezényelt rakodók. Harmadiknak Egri Mihályt visszük. így megy napról napra. Rendezett, szorgalmas parasztporták kapui záródnak be utánunk. Míg új lakók jönnek a régiek helyére, az ajtókat lepecsételik. Az iratokat gondosan egymásra hajtogatják, s azzal senki se gondol, hogy nő, szaporodik a megalázott, az istent, embert átkozok sora. A sofőr szavai nem hagynak nyugton. Gondolkodom, de a holnaptól rettegő lélek nem talál választ. Ki lázadjon? És 240