Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

szörgő hang szűrődik felénk. Visszafojtott lélegzettel hallgatózunk. A nyöszörgés elhal, majd ismét reszket valami idétlen, formátlan hang. — Ember — mondja Katocs. — Madár — vetem ellen. S így adjuk-vesszük a szót még néhányszor. — Gyerünk — mondom suttogva. Vonakodva elindulunk. Lassan, óvatosan lépdelünk, mintha vékony hátú jég erősségét próbálnánk. Ismét reszket a hang, de most már sokkal közelebb. — Valaki segítségért könyörög, bajba jutott — mondja Katocs felé hajolva Erzsi. Ismerem ezt az állapotot; elég egy kicsinyke kétely, és pillanatok alatt minden a feje tetején áll. — A határőrök csalogatnak — toldja Katocs a kételkedést. — Madár. — Ember. — Megnézem, odalopózok — fordulok a másik kettő felé. Erzsi a karomba markol, és tartóztat. Katocs teszi meg az első lépést visszafelé. A lány deszkapallón egyensúlyozva ingadozik. Karomon enged ujjainak szorítása. Arra eszmélek, hogy néhány lépéssel arrébb már a sötétség ölelgeti alakját. Visszafelé megyünk. Riadtan, szökellve kerülgetjük a torzsokos alattomosan lapuló zsombékjait. Először magyarázok, majd könyörgök, végül káromkodom. Tehetetlenül szidom f élénkségünket. De ez még rosszabb, ez csak vadítja a másik kettőt, és még gyorsabban talpalnak a biztonságot ígérő szőlőrengeteg felé. Lepereg egy nap. Az óralap mutatója mázsás terheket cipelve rója az útját. A sikertelen kísérlet idegessé és ingerültté tesz mindenkit környezetünkben. Ma este a városkától húsz kilométerrel nyugatabbra próbálkozunk. Testes szénaboglya tövében várjuk az éjfélt. Katocs egyik rokona kísér majd bennünket a határon túlra. A fiút Gesztinek szólítják. Rendes vagy csúf neve-e ez, nem tudom. Én is úgy mondom neki: Geszti. Három évig frontkatona 23