Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— Legyen meg a te akaratod ... — Ne imádkozz!... Senki sem mozdul. Egyikünk sem tudja, mit kell most tenni. Felmegyek a partszélre, nem bírom látni a vizet. Félek Pallaitól, és négy társának vádoló tekintete is rémít. Nemsokára reggel lesz, ködös, ősz végi reggel. A sötét mihamar erejét veszti, a folyóra köd terül: ismétlődik és kezdődik minden elölről. A nap végi szürkület, az éjszaka és a melegét vesztő hajnal... Árad a víz, a színéről látom, hogy árad. így mondta Tomori is: Árad! Akkor még a nevét sem tudtam. Fodor is ismételte, mint a többiek: Árad. Most már jobban magam elé tudom idézni őket, hiányzik a hangjuk. A fejük egyforma volt, különösen, amikor felfelé tartották, meredten, megfeszítve, lábujjhegyre emelkedtek, nyújtották magukat... A természettel nem lehet versenyezni, az emberi gonoszsággal sem. Gázlókat kerestek, ösvényre bukkantak a Tiszában, titkolták, hátuk közül is csupán egy ismerte... Aki tudja a járást, az megmaradt, ott ül lent a parton, él. Pallai is megmaradt, most fogadkozik és átkozódik. Fejét a földhöz verve hajtogatja: — Minek születtem itt... A reggel félelmetesebb, mint az éjszaka. Alig hajnalodik, csónakkal járják a bokrok alját. Átmennek a túloldalra is, nem szólítja meg őket senki. Szabad az áradó nagy folyó, gazdátlan. Ki fogja ezeket ítélni? Az élőket, akik itt maradtak tanúságul, végtelen éjszakák tanúságául? A repülő azt mondta valamikor: Hiányzik az életemből egy pillanat. Tomori már tízezer éve él, Pallai is. Hiába, a pillanatok tanúságát nem tudja egyikük sem. Egy embersors olykor belefér egy szóba. Árad! A nyomorúság szülte jó szándéknak olykor szörny arca van. Messziről követem a szekeret. Elöl megy Pallai, hajadonfővel nézi a földet, vizes, ezerráncú ruhája valósággal gőzöl. Az öreg egy darabig a szekérdeszkán ült, aztán restelkedve leszállt, lőcsre akasztotta a gyeplőszárat. Kalapját a mellén tartva gyalogol. A holtaknak tisztelet jár. 217