Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

gyújtóval sokáig küszködik, míg sercegve lángot fog a szurkos fonálcsomó. Ugyanoda helyezi, mint előző este. — Ha jönnek, tudják, hol vagyunk — morogja maga elé, és ismét a kör közepére ül. Árnyak nyúlnak a lobogó fény köré, a bokrok és a vízre hajló, torz fakoronák árnya. Biztosan a halak is elindultak már a mélyből, feljönnek, számukra szokatlan a vörös fény, ilyen közelről még nem látták a napot. Mindnyájan a fáklyafényre meredünk, ettől várjuk a reggelt, ettől várjuk a vigaszt is. — Én hallottam valami csapkodást, azt hittem, jönnek ... — Ne mondd, ne mondd, legalább ne mondd ... Én is hallom, még most is hallom, jönnek ... Nem halljátok, hogy jönnek ... Űjra a vízben térdel, kezével eszeveszetten veri, korbácsolja a fekete csendet. — Jönnek, halljátok ... Andris, Tomori, gyertek, megvárunk ... holnap meghalhattok, csak most ne! Pénzt kerestünk, sokat, nem adunk senkinek semmit, magunknak tartunk meg mindent... — Az Isten legyen hozzánk kegyelmes ... — Fodort azért is hagytuk utolsónak, mert erős ember, úszni is ő tudott a legjobban. Őrjítő a közeli órák idézése, őrjítő a nyomtalanul pusztult élet idézése is. Hány óra telhetett el azóta, hogy a túlsó parton a hat ember belépett a vízbe? Senki sem számolta. Pallai nem órával méri az időt: világossággal, sötéttel, nappal és holddal, jó baráttal, ellenséggel, szélfúvással, esővel, felhőkkel, csillagokkal... Hány óra telhetett el azóta, hogy megszületett Tomori, a világ legszegényebb embere? Még percekkel lehetne mérni az időt. Hatvan, nyolcvan, százötven ... Tízezer év. Fodor Andris tízezer éve született, Fodor Andris már tízezer éve halott, most csak feltámadt, hogy percekkel ezelőtt ismét elnyelje a víz. Ütkaparó volt, a lapátot is kivették a kezéből, út sem maradt számára, aminek seperhette volna a porát... 216