Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

önvigasztalás minden mondat, ami a két ember sorsán kívül esik. — Menjetek haza! — Nem fordul hátra, a víznek beszél. Kezével még most is a homokkupacokat simogatja. — Kérdezni fognak! Tudod, hogy kérdezni fognak. — Én megvárom a reggelt, míg előkerülnek — vigasztalja magát száraz, színtelen hangon. — Az Isten legyen hozzánk kegyelmes ... Három ember kis időre a szekérhez megy, aztán visszajönnek, körülülik Pallait, és feszülten figyelik minden mozdulatát. — Hagyjatok! — Veled jöttünk, te hívtál... — Hagyjatok... Nem vagyok Megváltó... — kiabálja rekedten. Mellettem feláll egy nyurga, magas ember, hirtelen Pallaihoz hajol, nyakánál fogva felrántja, és a vízbe löki. A káromkodás egybefolyik a csapkodó végtagok zajával. Már mind a négy ember talpon van, nézik, hallgatják Pallai vergődését, de senki sem mozdul utána. Én a hátuk mögött állok, segítenék a gazdának, de szó se kerül a számra, félek. — Nyomorult istentelenek! Nyomorultak... Itt vagyok, kössetek követ a nyakamra, engedjetek a másik kettő után. Miért nem keresitek őket, nyomorultak, ostoba istenek, már imádkozni sem tudtok... — ordítja Pallai. A parthoz közel a vízben térdel, és valahányszor befejez egy mondatot, kezével a vízre csap. — Nem vagyok én isten, mindennel hozzám szaladtok, nyomorultak! Induljatok, mondjátok el, én fojtottam meg Tomorit a saját kezemmel, eleget járt már hozzám kenyeret kérni... Belefojtottam a vízbe, ti csak néztétek, ti nyomorultak, minek él az ilyen ember.,. A túlsó parton erőtlen fény keresi a vizet. Pallai kivánszorog a szárazra, leül a homokba, és rázkódva sír. Senki sem nyúl hozzá. Láthatatlan haltestek vetik fel magukat a víz fölé. Szökkenésük villanásnyi zaja kivehető, de aztán mintha a levegőben úsznának tovább. A bokrok aljáról fáklyát kapar elő a gazda. Ökölnyi 217