Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

denki a válaszra vár. Pallai tovább gázol, hangja már hörgéshez hasonlít. — Andris!... — Én hallottam valami csapkodást, azt hittem, jönnek ... Megborzongok, úgy érzem, hideg víz szítta száj hajlik a fülemhez ... Pallai alakját már nem látni. Vízcsobbanás töri meg a csendet, mintha nehéz testű hal vágódna a víz színére... A mélyből úszott felfelé, egyenes tartással. Elroppantotta a sötét tükröt, a folyó sötét tükrét... Aztán megszűnt a szőke víz hidege, az izmos uszonyok hiába kavarják a levegőt, elmozdul a sötét tükör, a halszemet is vonzzák a csillagok ... Oldalról, dőlt testtel nézve is szépek a csillagok, szebbek, mint a víz mélye ... Csattanva esik vissza a haltest. — Andris!... Idegenül hasít belém az ordítás, mintha örvény sodorná Pallai hangját a mélyből a magasba. — Hol vagytok? ... Ne ijesztgessetek, Andris!... — Az Isten legyen hozzájuk kegyelmes — súgja mögöttem a víz szítta száj. — Tomori!... A kétségbeesett szólongatásra a csend válaszol. Pallai kiáltozása szétfeszíti a partot, magasságát növeli az égnek, minden messzinek rémlik, csak a víz van közel. Hívásra, kérdésre csak a folyó válaszolhatna, de a víznek nincs külön hangja. Miért mély a folyó, ha alját keresi az emberi láb? Pallai töri maga előtt a vizet. Hörögve szedi a levegőt, hozzánk jön, keresi az arcokat, magában talán számol is, leül a part homokjába, és reszketve a sötétet bámulja. A négy ember körbefogja, mint egy halálra menő bűnöst, nézik, várják, hogy szóljon vagy tegyen valamit. A gazda külön-külön mindenkit megnéz, hozzám is közel hajol. Nem hiszi, még most sem hiszi... A homokból kis kupacokat halmoz maga elé, egyet, kettőt... — A fiú ott maradt, az megvan ... — Legfeljebb megverik ... Pallainak nincs kedvére a beszéd. A többinek sem. Esetlen 214