Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Az ormótlan lófejek biztosan az eget nézik már. Emelik, nyújtják a nyakukat, egymás keze után tapogatnak, lábujjhegyre emelkednek ... Hangos beszéd ér a parthoz. Erőtlen lámpafények keresik a vizet, de csak a szélét világítják meg. — Pallai! — kiált a sötétben egy ismeretlen hang. Megrándul alattam a csónak. Vízfolyás irányában, lefelé úszunk, hogy gyorsabban távolodjunk a kereső lámpa fényétől. — Pallai! A törvény nevében felszólítom! Válaszként a gazda erőlködő evezését hallom, a víz nem szól, a víznek nincs külön hangja. — Pallai — ismerek a fiú hangjára. — Ott fogták, elkésett... — Pallai... A csónak egy fűzbokor sűrűjébe merül. Kikötünk. Sietve partra rakjuk a szokatlan alakú zsákokat. Pallai azt se várja meg, hogy szárazra húzzuk a csónakot, kötésig a vízbe gázol, és tántorgó lépésekkel hordja a csomagokat a ladik hátsó részéről. — Siess! A négy ember ruhájáról csurog a víz. Pallai előbb a dohánykötegeket tapogatja végig, aztán az embereket veszi szemügyre. Közel hajol az arcukhoz, és külön-külön megnézi őket. Csak négyen vannak, kettő hiányzik. Amazok nem szólnak, állnak, topognak, és előrenyújtott fejjel várják, hogy csobbanjon előttük a víz. — Pallai, a törvény nevében felszólítom! — hangzik a túlsó partról. — Leghátul jöttek — mondja a sötét. Közelről hallom a reszkető szavakat, mintha súgná valaki: Leghátul jöttek. — Egy darabig fogtam a kis Tomori kezét, de a közepe tájt elengedtem... Hallottam valami csapkodást, gondoltam, úszni kezd. — Hát Fodor Andris? — Tomori mögött ki jött? Pallai begázol a folyóba, és görnyedten szólongatja a vizet: — Andris, Tomori... Semmi sem mozdul. A víz verődő csobbanása elül. Min213