Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

el a fejét, olyan lesz, mint a farkas, könyörtelen magához és másokhoz is. A sötétet érzi. Azon túl emberi fejek merednek felé, várják, mit mond. A hat ember vacogva melegíti maga alatt a földet. Pallai napokkal ezelőtt készült erre az útra. Szőtte a hálót, átgondolta a legapróbb részleteket is, most meg azt mondják, árad a víz. Miért fél ez a hat ember? Érzem, Pallai gondolataival ráfonódik a csomagokra, számol. A maga érdekében, a hat ember helyett, egy láthatatlan szövődmény helyett is számol. — Félmillió korona van a parton! Ezek is egymásra vadásznak, leskelődnek ... — Árad! A csend, a sötét, a föld átveszi a hangok reszketését: magába szívja, és láthatatlanná tesz gondolatot, kételyt, félelmet egyaránt. — Az élet fontosabb! — Ha ez sikerül, befejezzük. — Hányszor mondtad már ezt? — Veletek megy a fiú is, Lajos. Indulatos kiabálás hallatszik a falu felől. A gazda figyelme megfeszül, már parancsol, indulásra ösztökéli a hat vacogó embert. Háromnak segít fejére erősíteni a súlyos dohányköteget, aztán a csónak végére áll, és görnyedve hallgatózik. — Lefogták az őrjáratot — mondja nyugodtan a csősz. Egy ideig a part szélén áll, mintha választ várna, aztán elindul lefelé, a vízfolyás irányában. Megcsobban a víz, a láthatatlan libasornak csupán reszkető, kapkodó lélegzését hallom. Miért nincs híd a folyón? A csónak már elszakadt a parttól, mikor Pallai a vízre hajolva szólongatni kezdi a fiút. — Lajos ... Lajos ... — Nem hallani mást, csak az evezők ideges, rendszertelen csapásait. — Velük ment? — Nem láttam ... 212