Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Miért nincs híd a folyón? Nem kellene ősi gázlókat keresni. A széles csontú fejeket sem kellene ilyen kísértetiesen az égnek emelni. Felülről úgy rémlik, mintha a csillagok állását figyelnék. De a magasságból semmi sem fénylik, a víz tükrén híre sincs a csillagoknak. Miért nincs külön hangja a víznek? Hallom, hullámgyűrűk széle ér a parthoz. Az emberek fáradt lihegése a lábam elé kúszik. A gyökérszálak végéről rögök peregnek a ruhámra, járkálnak, topognak felettem. — Árad. — Ez a szó üti meg először a fülemet. A libasor felbomlott. Földre eresztik a fejükre kötözött batyut, kicsavarják alsóruhájukat, felveszik a nadrágot, kabátot, és hadonásznak a kezükkel, hogy felmelegedjenek. Egymás mellett ülünk a meredek partnak dőlve. Sose láttam egyiket se, most is csak sejthetem arcuk vonásait. Világító cigarettavégek reszketnek a sötétben. Arra sincs erejük, hogy takarják a kis tűz árulkodó parazsát. Szabad kezükkel a kabátot fogják magukon szorosabbra; a föld is átveszi testük vonagló reszketését. — Árad — mondja a hozzám legközelebb ülő. — Árad! S mintha várnák, hogy valamelyikük ellentmond majd, ismétlik hatszor egymás után: — Arad ... Pallai pálinkával kínálja őket. Hallom a fogakhoz verődő üvegszáj kocogását, aztán éhes, nagy kortyokban döntik magukba az italt. — Árad a víz — mondják a gazda felé. Pallai válasz helyett ismét az üveget nyomja kezükbe. — Rosszkor jöttünk. Arcokat nem látni, a szavak gazdátlanul táncolnak a levegőben. A suttogás elválik a part szélétől, megakad Pallain, aztán lezuhan a nagy, sötét mélységbe. — Visszafelé csónakkal kellene próbálkozni... — Arra nincs idő. Pallai most élet és halál ura. Nem beszél sokat, de ragaszkodik elhatározásához. Ha veszélybe kerül, nem veszti 211