Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

ég és föld széle egybemosódik. Időnként lassítom a lépést, hogy hátrafordulhassak. Ilyenkor forró leheletével súgja felém a fiú: — Ráugrok, segíts ... — Krausz főhadnagyhoz vezessen, őrmester úr. — A gazda már egy vonalban halad a katonával, amaz nem válaszol mindjárt, csak a káromkodás ragad a szájára. — Hozzá vezessen ... — A katona torkát köszörüli, és megjuhászodva hallgat. A két ember lépteinek nesze lassul, távolodik. Hallom, hogy Pallai beszél, de szavait nem értem. — Szökjünk — markol vállon a fiú. Néhány riadt lépés után egy árokba esünk. — Nekem behívóm van — rebegi föld felé a szavakat. — Két nap múlva mennem kell, agyonlőnek ... Vigyázva felemelem a fejemet, csendes beszédfoszlány szivárog felénk. Pallainak és a katonáknak mintha a sötétből nőtt volna ki a fejük, válluk és törzsük láthatatlan. Tanácstalan vagyok. Mennék a fiúval vissza, hagynám sorsára a gazdát málhástul, katonástul, de előttünk a víz, a parttalan folyó. Ettől félek, tájékozódni még annyira sem tudnánk, mint idejövet. A fáklyacsonk a túlsó parton már rég elhamvadt, halfejek sem törnek a víz színére nagy pirosságot látni... A gazda óvatosan nevemen szólít. Előbb engem, aztán a fiút, mintha földből kelnének a szavak, a porszemek változnának emberi nevekké. Megegyeztek. így van ez mindig. Nyomorultak ezek is, előbb ordítoznak, telekiabálják az éjszakát, de a kezük reszket, hogy kapjanak valamit. Piszkos komédia, arra megy minden, hogy ők is lekanyarítsák a magukét... Pallai mérges, apró szavakkal parancsol. — Mi van? — kérdi a fiú. — Fedeznek. — Mennyiért? — Siess! Egy óra múlva lejár a szolgálatuk. Nem tudom pontosan, hol állnak a katonák. Nehéz elhinnem, hogy szemet hunynak a nagyméretű zsiványkodás felett. Űgy látszik, Pallai sem bízik bennük teljesen. 202