Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— Külön járjatok, míg el nem mennek, kerüljétek egymást. A katonák vizslató közelségét nem érzem, mégis félek lelépni az ösvényről. Csend fog körül, csupán a saját lihegésem hallom. Szinte már hiányzik a rejtett suttogás, az emberi hang rezgése. Inkább káromkodna az őrmester, átkozódása nyugtatóbb. Ez a figyelő csend félelmetes, így a gondolatokat sem lehet befejezni. Elég volna jobbra fordulnom, tíz lépést tenni más irányba ... Képtelen vagyok elhatározni magam. S hiába is tenném, végtagjaim nem engedelmeskednének. Ebben a föld alatti világban a saját akarat megszűnik, a mozdulatok megbénulnak, célpont vagyok. Rajtam tartja szemét a gazda, azt a katona figyeli, ő meg Krausz főhadnagytól fél... Bele lehet zavarodni; én vagyok a legkisebb célpont, azt figyeli mindenki, aki legalul van. Nem lép-e ki a sorból, nem gondol-e mást, mint amit a libasor rendje parancsol? ' Mire a kertek alji csűrhöz érek, már Pallai is ott van. Megtapogatja és gyengéden a szalmába fekteti a zsákokat. Berei Erzsivel is így dőltünk a szénába: összebújtunk. Barátságtalan földszíne van a zsákoknak. A hajnalt vártuk. Elég volt, ha érinthettem lázas bőrét... Maroknyi szalmacsomót teszek a zsákok közé, olyan, mint egy megfagyott virágcsokor. Pallai értetlenül néz rám. Nem tudja mire vélni, amit csinálok. Nem baj. így jó, ha nem érti. Szürkéllő fény szivárog a deszka hasadékain át. Az őrmester egy zsákon ül. Arca meglepően öreges, orra tövétől a füléig széles forradás töri ketté ábrázatát. Szeme álmosan követi a gazda mozdulatait. Időnként ránk néz, mintha nem értené, vagy soknak tartaná a jelenlevők számát. Kakaskukorékolás töri meg a csendet. A katonák már elmentek, kis idő múlva távozott az őrmester is. Pallai lehangolt. Szalmaszálat rágva topog a zsákcsomó körül. — Lépre csaltak — mondja komoran. — Mennyit kér? — Még nem egyeztünk meg. Ravasz ember. Egyre csak azt kérdezgeti: mit viszünk cserébe? — Hová ment? 203