Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

tüdőd a spanyol front árkaiban, hiába vállaltál áldozatot, megaláztatást, üldöztetést. Ez most senkit sem érdekel. Érdeme senkinek, bűne mindenkinek van. Aki anyanyelvén szól, az bűnös, azt ütni és gyűlölni kell. Az ábécé szép, tiszta betűit kellene vetni a táblákra. Tanítani, hogy érdemes élni; bármilyen nehéz volt, érdemes kezdeni és folytatni. Az iskolák udvarát benövi a fű. Az erős hitűek reménykednek, várnak még. Falvakon és tanyákon ismét hamuba vethetik a betűt, úgy, mint a középkor kezdetén. Alig éltem másfél évtizedet. Nekem még nincsen erős hitem, csupán reményeim s vágyaim vannak. Nem akarom megtanulni a gyűlöletet, a menekülés, a szökés biztatóbb, mint a gyűlölet. Én még csak magamért felelhetek. Én is győztes vagyok. Átszököm a határon túlra, Magyarországra, remélem, hogy a felszabadultság érzését ott nem kell hamuba írnom. Kegyelemkenyéren élünk, nem mondják, de éreztetik velünk. Minden hónap végén kifüggesztik az adósok jegyzékét; akik nem fizettek, nem étkezhetnek tovább. Két napig az udvaron hallgatjuk a kanalak csörgését. Nincs helyünk az asztalok mellett. Éhezünk. Titokban talán azt várják, hogy otthagyjuk az iskolát. Mi azonban nem mozdulunk. Leheveredünk az udvar füvébe, és várunk. Megvárjuk, míg a többiek befejezik az étkezést, aztán félszegen elvegyülünk közéjük. Rendszerint konokságunk győz. Megsajnálnak, vagy restellik a dolgot, nem tudom. Helyet szorítanak valamelyik asztal sarkánál, és elibénk is tányér kerül. Enni adnak. Magyarország inflációval küzd. Dühöng a feketézés és a cserebere. Körülöttünk nincstelenség. És mi a nincstelenség morzsáin tengődünk. Eltartanak, enni adnak. Megtűrnek, és ezzel megaláznak. Megtűrtek és megalázottak vagyunk mindkét oldalon. Itt is, ott is. A reformátusok ősi iskolájába járunk. Holnappal új hét kezdődik. Hétfőn reggel összegyűl az egész intézet, hogy áhítatos imádsággal kérje az Isten segedelmét. Áhítatnak hívják ezt a csendes tiszteletadást. Áhítatos csend, áhítatos 19