Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Megállunk, és iszunk. Ez a két mozdulat ismétlődik. Az ivás szüneteiben a kockaköveken rugdossuk a poharat. Ha csak a zajt hallja valaki, megrémül: röhögve hajlongó, borzas fejek között valami csörögve verődik a kövezethez. A kommunisták mulatságában még jóval éjfél után is tombol a hangulat. A bejáratnál egy álarcos tengerész állja utunkat. — Igazolványt — mondaná erélyesen, de nem akar forogni a nyelve. Zsaru magasra emeli a korsót, továbbju­tunk. A korsó és az italos üveg itt most jelkép. Az ivás íratlan törvény: vigasztaló, mulatságokon és mulatságokon kívül. Olyan, mint a gépszárnyak reszkető zuhanása. Hul­lámzik, mozog a föld, táncol a látóhatár, a pincék, a bálter­mek ... Semminek sincs állandó helye ... A parasztházak konyháiban készen, töltve áll a butélia. Ha vendég nyit ajtót, sietős mozdulattal kapnak az üveg után. Isznak a vendéggel, isznak nélküle is. Borral kezdődik a nap, éhomra, nagy pohárral. A félelem, a bizonytalanság csak így tompul el: az ivás a félelem orvossága. Jobbat nem tud senki. Hordókból pocsékolják, vizeskancsókból öntöge­tik. Nem számolják sem a litereket, sem a hordók számát. „Az a mienk, amit megiszunk." Ez most a napi köszöntő. Bőven termett, ürügy és ok van az ivásra. A részegség olyan állapot, mint a halotti torok szótlansága. Ez az egyetlen megvalósítható elhatározás. Akarat sem kell hozzá, megtiltani sem lehet, mint a nótákat... A tehetetlenség, legalább elfoglaltságot talál. Százötven méter magasan repülünk. A fák teteje mozdu­latlannak látszik, de a levegő még itt alacsonyabban sem nyugodt. Emelkedünk, és nagyokat zökkenünk. Akárha gö­röngyökön bukdácsolnánk. Látom, vagy képzelem? A föld megsüllyedt, s az utak fennakadtak a fák koronájában és a bokrok szélein. Szövevény, formálom szavakká, amit látok, szövevény, amelynek szálai között alaktalan testek közeled­nek és távolodnak egymástól. 174

Next

/
Thumbnails
Contents