Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

hajszálerei az ösvények: sorsok ismétlődnek, sorsok koptak porrá rajtuk. Négyszáz méter magasban erős légáramlás van. Szél ellenében orra bukik a gép, ritkás felhőgomolyagba zuhanunk; a szárny reszketve közelít a földhöz. Az az érzésem, leszakad a törzsről, hullámot ver a levegőbe, táncolni, mozogni kezd a föld is ... Nagyokat zökkenünk és egy pillanatig emelkedünk. Széttárt karú ugrás a kínálkozó hullámokba... Hullámzik alattunk a föld, már arcomon érzem a lapulevelek, füvek, tövisek durva ütését... Ilyen ostobán egy földre hulló rög sem pusztulhat el... Még nem mondtam el a mulatságokat, még nem fejezhetem be ... A demokraták báljából az utcára verődtem egy falka legénnyel. Hangoskodtunk, kiabáltunk, rikoltoztunk. Árnyékunk furcsán imbolygott a lámpák alatt. Félúton vagyunk a józanság és a részegség között. Buta, ostoba ez, mégis éber, figyelő. A mozdulatokat nem lehet rendszerezni, semmi sem szabályos ... A hajlott hátú farkas kezében korsó himbálózik, a korsót kiszámíthatatlan időközökben a vállára fordítja, és tölt. Zsarunak szólítjuk a korsós fiút. Ez a csúfneve. Egy évvel ezelőtt átszökött Magyarországra, rendőrnek jelentkezett. Nem vették fel. Idegen állampolgár, mondták neki, és hazaküldték. Előbb Csendőr, aztán Zsaru lett a neve. Zsaru jó fiú, mindenkinek tölt. Ha iszik, hadar, alig érteni egy-egy szavát. Zsaru nagylelkű, az utca kövére csorog az ital... — Magyar vagy? — Magyar! — Nem sajnálom, tőled nem sajnálom ... — Magyar vagy? — Lassabban beszélj ... — Nem sajnálom, tőled nem sajnálom — dobálja sebesen egymáshoz a szavakat. Iszunk, és továbbsodródunk. Zsaru bádogpohárba tölt, ezt hordja magával a pincékbe és a bálokba is. A fogságban ebből ettük a levest, nem hagyom el, magyarázza röhögve. 173