Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

itt. Senki sem tudja, ki találta ki. Egyszerűen megtetszett, valaki elkezdte, elkiáltotta magát: hölgyválasz. Rákaptak. Tizenegykor tust húz a zene; asszony- és leánynép rang szerint válogat. Szép játék, tetszetős, az, új uraknak hízelgő. A bálbíró nézi a fordított törvény rendjét. Aztán egyszerre minden összekavarodik. Az ajtófélfáktól legények, háború verte, öregedő farkasok mozdulnak el, és benyomulnak a táncgomoly testébe. Idegenektől veszik el a lányt, nyersek és ellentmondást nem tűrők. Eddig mintha itt sem lettek volna, tolakodnak, utat nyitnak maguknak. Mellőzöttek, sértettek. Rendszerint a jó hangulat közepére érkeznek, hívatlanul és váratlanul. Lányt és férőhelyet követelnek, folyosók sarkaiban és a sötét udvar szögleteiben isszák korsóból a bort. — Csend! — ordítja a legidősebb, hajlott hátú farkas. — Más nótát! Az a szép, az a szép ... — A zenekar tust húz. A prímás megrettenve muzsikál. Rendcsináló szónokok ugrálnak a pódiumra. Fenyegetőznek. A jegyző már az ajtónál áll, és vékony hangon próbálja túlkiabálni a zsivajt. A bálbírónak bort loccsantanak a szeme közé. Kirobban a verekedés, az előbbi jó hangulat szilánkokra törik. Az erélyeskedő csendőrök és katonák vörös posztóként lobognak az ittas szempárok előtt. A mulatság vége kifolyik az utcára, az éjszaka szívja magába a véres gyűlölködést. Falvak fölött keringünk. Egy omladozó malom tetejéről galambcsapat rebben fel. Valaha itt mindent mocsár takart, öregek szája még most is őrzi a nádasok nevét. Egybefolyt három folyó vize, csak a hegyek emelték fejüket magasra. Itt fogóztak meg az emberek is először, a dombhajlatokban. Aztán legelőt foglaltak a vizek partján. A falvak most olyanok, mint szerteágazó ős zsombékok. Nőnek, utcákat hajtanak magukból, lombkendőt terítenek a vállukra. Csak az utak mezítelenek. Hajdanában a vízhez igazodott, újabban az utakhoz igazodik minden. Nemzedékek vonulnak a kövesedő utakon. Felülről nézve a földre terült emberi test 172