Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— Messze vagyunk, messzire kerültünk, ezt már nem értem — állítottam meg. A tér benépesült. Két irányból is fekete alakok ömlöttek a kövezetre, templomból jöttek. Ügy képzeltem, a repülő nesztelenül feláll, s mint egy árnyék, a fekete alakok közé vegyül. — Igen — kezdte —, a lázmérő megint előkerült. Nellinek nem szóltam Mária viselkedéséről. Csak annyit mondtam, elment. Hirtelen összecsomagolt, és elment. Nem akartam szaporítani a szót, úgyis csak keserű felismerésemet mélyítette volna. Gallaiék még mindig csupán szemre fogadnak el. Jelenleg nem tehetnek mást, megalkusznak a helyzettel, de a lelkük mélyén lenéznek, megvetnek. Távol élünk egymástól, kezük mégis ideér. Sugallnak, súgnak ... Távol kell őket tartani Nellitől, nem szabad, hogy hallja, hallgassa őket, határoztam el magamban. A távolság, egyedül a távolság a biztos, messze Gallaiéktól. Elvinném a világ végére, hogy elidegenítsem tőlük ezt az asszonyt... Három hét múlva ismét előkerült a lázmérő. Ahogy megláttam Nelli csücsörítő száját, mozdulatlan arcvonásait, elmosolyodtam. Akárhogy is, de komolytalannak tetszett Nelli fontoskodása! Mégsem ellenkezhettem, legfeljebb gondolhattam a magamét, és engedelmeskedtem. — Gyere! — hívott. — Sietnem kell... — Ez most fontosabb! •— Az emberek ... — Várjanak! — Nálam a kulcsok. — Várjanak! Ha furcsán hangzik is, türtőztetnem kellett magam. Volt bennem valami megmagyarázhatatlan idegesség. Természetellenesnek éreztem, amit teszünk. Nelli akaratossága kedves, megható volt, mégsem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy nem ez a dolgok rendje. Megint ugyanez ismétlődött másnap és harmadnap is. Elhatározásaiban Nelli könyörtelen volt. — Ingerült vagy — ölelt magához. 155