Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— Elkések, már mosolyognak a hátam mögött. — Nem vagy teljesen velem, érzem rajtad. Te nem ilyen vagy ... Fárasztalak? — Nem. — Szeress, nagyon szeress, csak úgy van értelme. — Ahhoz idő kell. — Most mire gondolsz? — Melletted vagyok. — Nem vagy elég erős, valami hiányzik belőled ... Nem szabad másra gondolnod, nem lehet... Mondd, hogy miattam késtél. — Kinevetnének. Ez csak kettőnkre tartozik. Nem lehetek rendbontó. Eddig minden reggel én voltam az első, ma is várnak, újságbeszámolót tartok, én vagyok a soros. Nelli ölelése elgyengült. Karjának mohósága megtört. Mereven feküdt mellettem, és szomorkásán kérdezte: — Az micsoda? Mit csinálsz az újságokkal? — Elolvasom, mit írnak, és elmondom a többieknek. — ők nem tudnak olvasni? — Tudnak, de most ez a rend. Feszengve ültem a repülő mellett, és magamban csúnya jelzőkkel illettem. — Érzéketlen voltam, most már tudom, hogy ostobán viselkedtem — folytatta. — Elszalasztottam egy alkalmat, elloptam magamtól egy pillanatot. Kitől kérjem számon? Csak magamat okolhatom, darabos természetemet... Esetlenségemet. Nelli fáradhatatlan volt, másnapra elfelejtette gyámoltalan kifogásaimat. Elölről kezdte a reggeleket tiszta, őszinte csábítással. Hívott, kedveskedett, beszélt hozzám, aprócska szavakkal ingerelt, csak hogy teljesítsem akaratát. Ha megbántott, a következő pillanatban még forróbban ölelt magához. Olyan természet volt, aki mindent adott, mindent áldozott egy pillanatért. Ha benne kételkedtem, magamat tettem nevetségessé... Nagy dolog az, ha az ember tudja, melyik gondolat, melyik érzés a legfontosabb. A Gallai lány érezte, nem tanulta, nem látta sehol, érezte, szépségével és ösztöneivel érezte... A tegnapi nap, az elmúlt pillanat neki kevés volt. Gyarapítani akarta önma156