Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

szeme. Most csak mi voltunk a téren és a kövekre permetező orgonabúgás. Érdekes, az orgona hangját nem verik vissza a kövek, hosszú lépcsősoron folyik lefelé a sípok és az éneklés együttes zúgása, s mire földet ér, elhal. Nincs tovább. — Ne vigasztaljon — hajolt felém a repülő. — Mondtam már, hogy ez ingerel. Amikor félholtan feküdtem a kórházban, annyian fejezték ki részvétüket, annyian sajnáltak! Nekem ez nem kell, hallani sem bírom a szomorú pofájú sajnálkozást. Inkább segítsen megfejteni azt, amit megéltem, az életem képletét... — Azon csak maga segíthet, egyedül maga. — Téved. Egymaga az ember kevés. Erre már rájöttem. Tartoznom kell valakihez, ha csak szavakkal is. A szavakat is meg kell osztani; szép tiszta szavakba oszlanak az érzések. De már megint ott vagyok a kezdet kezdetén!... Az én életem olyan, mint a világ teremtése, csak én másként mondom el! Kezdetben volt a mese. A Gallai lány is mese, volt. Még ma is úgy indítom az életrajzom: kezdetben volt a mese, aztán a füvek hátáról léptem a lajtorja első fokára, Nellihez. Aztán tovább. Egyszer alulról böködtek, máskor a Gallai lány csábítása vonzott, vitt, ragadott. Kényszerített, hogy tartsak vele, vigyem, emeljem. Olyan korban éltünk, amikor felfelé kezdtek nézni az emberek, ha a nyakuk belemerevedett, akkor is felfelé. Menni, szivárogni, törtetni, csúszni. Én sem lehettem kivétel a meséimmel, a szép tiszta meséimmel. Aki sok mesét hall, az nem féli a magasságokat: vonakodik, tiltakozik szemérmesen, de fut, lohol, keresi a nagy szárnyú madár árnyékát, hogy elvezesse a gyémántlevelű fához... Megtanultam repülni. Tizenegyezer méter volt a legmagasabb, ahová felvergődtem. — És a mesék? Eszébe jut-e egy is odafenn? — kérdeztem. — Nincs rá szükségem. Ott a kis mozdulatok a fontosak. A kiszámított és átgondolt, pontos mozdulatok, egy markolástól az élet függ... Na és én úgy maradtam, egyszer csak fejre fordultam, és úgy maradtam. Most úgy nézek mindenre, felülről lefelé ... 154