Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

tövében, ráncokba gyűrődött a bőr. A ráncok fodrai megvörösödtek. Nagy, márványfehér mellén remegett a feszes ruha. — Igyunk még, ha már összerokonosodtunk. — Gúnyolódik? — Szája széle hidegen a fogsorára kékült. — Becses lettem? A vénlány arcán egy pillanatig nagyon élesen látszott a megalázottság. — Packázik velem — sziszegte. Összetört a faarc, megrándult tekintetében gyűlölet izzott. — Válogat, felkerült, fizetést kap ... Azt hiszi, megtartja magának Nellit? Mivel akarja magához kötni? — Hallgasson! — Tiszavirág boldogság, nem is érdemel mást... Durván felrántottam a székről. Meghökkent, de csak annyi időre, míg lélegzetet vett. — Nekem jogom van a beszédhez, tanuljon meg vendéget fogadni. Már kiabál. Királylányt kapott, Nelli herceget érdemel ... Ki maga? Mije van? ... Szőke feje, fizetése. Nagy parti, szatócs ... Ez volt a legnagyobb sértés. Tromfnak szánták, halálos döfésnek. Kivágtam az ajtót a vénlány előtt. — Kotródjon! — kiáltottam. Megrémülhetett, mert a sarokba hátrált, és krétafehér szájával ismételgette: — Parancsol. Még semmi, és már parancsol... — Kotródjon! — emeltem a hangomon. Holmiját belehánytam a bőröndbe, és kilódítottam a szobából. Hüppögve sírt. Nem sajnáltam, nem bántam. Indulatomban még azt sem vettem észre, hogy utcahosszat nevetnek hiányos öltözékemen. Az állomás előtt földre zöttyentettem a bőröndjét, és köszönés nélkül otthagytam. Feldúltan értem haza. Fojtogatott a düh, és megalázottnak éreztem magam. — Ne bosszankodjon — ültem közelebb a repülőhöz. Az ősz hajú öregember még mindig az ablakban könyökölt. Vállát és tarkóját hátulról érte a fény, arcát már nem láthattam. Biztosan minket figyel, akár egy mozdulatlan isten 153