Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

vonalakkal, körökkel. S ha lassult a zene, a kör olyan kicsire zsugorodott, hogy csak madárléptekkel tipeghettünk egymás vállába kapaszkodva. — Nélküled nevetséges volnék. — Itt vagyok. A szavakat nem is hallottam pontosan. Inkább szája hajszálnyi mozdulataiból értettem, mit mond. Egy táncba belefér a szerelem, a szerelem és az életrehalálra szóló odaadás. A tánc annyi: előre kettő, oldalt kettő, három, négy, fordulás, és ismétlődik minden. Nellit rajtakaptam, hogy a tekintete olykor a táncolókra téved. Reggel hatra mentem munkába. Nelli félálomban búcsúzott tőlem. A fejem kábult volt. Vásári zsivajként zsongott bennem a lezajlott éjszaka. Ilyenkor csak alaktalan foltokban vetődik egymás mellé az elmúlt órák képe. A kételyek ellen ez a tompaság jó gyógyír. Az asszonyi szerelem kiszámíthatatlan. Szeszélyes. Alakít és változtat. Kisugárzása van. Ügy tűnt fel, hogy a báli mulatság óta a Gallai lány lénye különös fényt kapott. Beszédesebb és mozgékonyabb lett. Megszépült, s figyelme apró kis dolgokra is kiterjedt. — Mi dolgod van ma? — Azelőtt sohasem kérdezte ezt. — Kopott a ruhád. — Majd veszünk újat. Legénykori ruhámat széjjelbontotta, és gyámoltalanul a fonákjára fordította. Sohasem vehettem fel többet. — Felöltöztetlek — szánta el magát a lehetetlenre. Napokig illesztgette egymáshoz a nyűtt szövetdarabokat. Nem sikerült. Nevettem a buzgóságán. Azt is csak egy hét múlva vettem észre, hogy esténként kimossa az ingem gallérját. Patyolatfehér krepp-papírból függönyt bodorított az ablakra. Bábjáték színfalához hasonlított ez a rögtönzött díszlet. Együtt örültünk, mint a bokrok árnyékában táncoló manók. A szerelem gondtalansága tervekkel társult. Lánykorában sohasem jutott pénzhez. Most rakosgatta, simogatta, játszott vele, eldugta előlem. Képzeletünk összefogózott, mint a világgá indult testvérek keze. 142