Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben
Földönfutók
— Énekeljünk — mondta hangosan. Forró lehelete a nyakamat perzselte. Valami csodálkozó vigyor terpedt az arcomra. Az első pillanatban nem is értettem pontosan, mi történt. Tompán, zsibongva ért tudatomig a visszautasítás. Megaláztak. Nelli társaságában először történt ez meg velem. Alulmaradtam. Táncoltunk. Már tüzelt bennem az ital. Ha sokáig forogtam, megperdült velem a bálterem. Nelli érezte bizonytalanságom. Annyira közel lépett hozzám, hogy nem téveszthettem sem lépést, sem taktust. Az ital fokozza érzékenységemet, ingerültté tesz. Nelli, fejét kissé hátravetve, arcomon tartotta tekintetét. Csak akkor nem láthattam, mikor fordultunk. Ez izgatott, hová néz akkor, mikor nem látom. Egy táncba minden belefér. Egyetlen lopott pillantásnak nagyobb az ereje, mint tengernyi szónak. Hová néz? Mit gondol? Akkor is csak velem van, amikor nem látom? A bizonytalanság hamar megnő bennem. Jó lett volna meggyőződni, eloszlatni kételyeimet ... Óvatlanul hátrakaptam a fejem. Nelli nagy szeme követte mozdulataimat. Egy táncba belefér az élet. A hűség is, a hűtlenség is. Azóta már sokat gondolkoztam ezen. Mikor ébredt bennem a kételkedés? Honnan van? Ki lopta belém? A természetemben gyökerezik? Avagy a szépség féltése teszi? Véget ért a tánc. Indultam az asztal felé, de Nelli gyengéden visszatartott. — Ne menjünk oda. Furcsa emberek, tolakodók — mosolygott rám vigasztalón. Megérezte gondolataimat. Érzékeny ujjhegyeivel féltésemet takargatta. Képzelt seb volt, mégis jólesett együttérző tapintása. A nagy cserépkályha oldalának támaszkodva vártuk a következő táncot. Megszólalt a zene. Fejembe szökött a vér, ismét éreztem Nelli combjának vonalát. — Most már csak te vagy — súgta. Kicsiny kör képződött körénk, a mi életünk köre. Nem volt nagyobb a gyermekkéz vonta gyámoltalan körnél. Szédülve forogtunk, tekintetemmel vonalat húztam a falakra: balról jobbra, csak így tudtam keringeni, balról jobb felé. A fal már tele volt képzelt 141