Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— Énekeljünk — mondta hangosan. Forró lehelete a nya­kamat perzselte. Valami csodálkozó vigyor terpedt az arcom­ra. Az első pillanatban nem is értettem pontosan, mi történt. Tompán, zsibongva ért tudatomig a visszautasítás. Meg­aláztak. Nelli társaságában először történt ez meg velem. Alulmaradtam. Táncoltunk. Már tüzelt bennem az ital. Ha sokáig forog­tam, megperdült velem a bálterem. Nelli érezte bizonyta­lanságom. Annyira közel lépett hozzám, hogy nem téveszt­hettem sem lépést, sem taktust. Az ital fokozza érzékenységemet, ingerültté tesz. Nelli, fejét kissé hátravetve, arcomon tartotta tekintetét. Csak akkor nem láthattam, mikor fordultunk. Ez izgatott, hová néz akkor, mikor nem látom. Egy táncba minden belefér. Egyetlen lopott pillantásnak nagyobb az ereje, mint ten­gernyi szónak. Hová néz? Mit gondol? Akkor is csak velem van, amikor nem látom? A bizonytalanság hamar megnő bennem. Jó lett volna meggyőződni, eloszlatni kételyei­met ... Óvatlanul hátrakaptam a fejem. Nelli nagy szeme követte mozdulataimat. Egy táncba belefér az élet. A hűség is, a hűtlenség is. Azóta már sokat gondolkoztam ezen. Mikor ébredt bennem a kételkedés? Honnan van? Ki lopta belém? A természetem­ben gyökerezik? Avagy a szépség féltése teszi? Véget ért a tánc. Indultam az asztal felé, de Nelli gyen­géden visszatartott. — Ne menjünk oda. Furcsa emberek, tolakodók — mo­solygott rám vigasztalón. Megérezte gondolataimat. Érzé­keny ujjhegyeivel féltésemet takargatta. Képzelt seb volt, mégis jólesett együttérző tapintása. A nagy cserépkályha oldalának támaszkodva vártuk a kö­vetkező táncot. Megszólalt a zene. Fejembe szökött a vér, ismét éreztem Nelli combjának vonalát. — Most már csak te vagy — súgta. Kicsiny kör képződött körénk, a mi életünk köre. Nem volt nagyobb a gyermekkéz vonta gyámoltalan körnél. Szédülve forogtunk, tekintetem­mel vonalat húztam a falakra: balról jobbra, csak így tud­tam keringeni, balról jobb felé. A fal már tele volt képzelt 141

Next

/
Thumbnails
Contents