Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

rosbelieknek mondták magukat. Néhány percen belül Nelli' lett a központ. A tánc szüneteiben az egyik kerületi ember többször is munkám és beosztásom iránt érdeklődött. Készségesen válaszolgattam. — Szép emberek, keletiek, rendes emberek — emelte a poharát. — Éljenek a májusok — mondta finoman mosolyogva, és tüntetőn Nellire nézett. Bámuljátok, irigykedjetek, essen ki a szemetek, gondoltam kárörvendve. Kívántam a táncot. Fel is álltam, de visszanyomtak a székre. Maradtam. Határozatlanná tett ez: a követelőző hangulat. , — Meg van elégedve? — kérdezett a kerületi. Értetlenül néztem rá. — Az életével, a beosztásával? — Becsülnek. — Ez a büszkeség, a tiszta büszkeség. — Közel hajolt hozzám, és súgva folytatta. — Mi a szarból lettünk valakik, felemelkedtünk, ez a nagy dolog. Ezt még nem csinálta előttünk senki. Ostoba, részeg hencegés. Naponta hallgattam a hivalkodó beszédeket, de rám nem ragadt ez a divat. Tulajdonképpen nem is gondolkoztam rajta, hol van a „fent", hol van a „lent" ... „Munkásosztály, öntudat. A mi életünk, a mi jövőnk, a mi jogunk." Marhaság! örültem az életnek, és dolgoztam. — Szervusz! — nyújtotta poharát egy helybeli szőke nő. Tanácstalanul Nellire néztem. Riadt mosolyát biztatásnak véltem. A Gallai lány közpréda lett: a kerületi ember sokáig tartotta átölelve. Nelli tekintete a kezemre csúszott: figyelő szemek gyűrűjében remegett a teli borospohár. Keserű utálkozás íze gyűlt a számba. — Ondro, szervusz — nyújtottam a poharat. Egy pillanatra elhervadt köröttünk a zsivaj. — Nem, ez még korai. Még nem ismerjük egymást anynyira — nézett rám tartózkodó mosollyal a kerületi, és az asztalra tette poharát. Nelli zavaromat takarva belém karolt. 140