Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben
Földönfutók
Szemben ódon, rangos ház ablaka nyílik, ősz fejű ember néz ránk csodálkozva. Aztán egy rövidnadrágos lány és egy nyúlánk fiú útját kíséri tekintetével. Mintha vigyázója volna a templomtérnek. Messzebb a város végén harang kondul, a lány aprózza lépteit. Bal-jobb, bal-jobb, ahogy a harang kondul. Egy-kettő, bal-jobb. Szép barna combja van. A hegy felé mennek, sajnálom, hogy gyorsan távolodnak. Mi ketten a tér kellékei vagyunk. Mozdulatlan, mozgó szájú szobrok. Jó volna leborulni a kőkockára, és hallgatni a lépések visszhangját, a közelítőket és a távolodókat. Húsz évvel ezelőtt rabok kövezték ki a teret. Előbb legyalulták a szerteágazó utcák meredekeit, aztán különös alakzatú kockasorokat raktak le. Azóta visszhangot vernek a kövek, a harangok visszhangját és a lépések visszhangját. — Ezerkilencszázötven májusában mulatságra kaptunk meghívót — kezdte lassan a repülő. — Elmentünk. Nelli ragyogott. A nagy terem sarkainak félhomálya, a zene, a tompa zsibongás mind a termetére ragadt. Nevetésében láthatatlan ékszerek fényét éreztem. Hangulatában volt valami bujkáló öröm, valami kimondhatatlan felszabadultság, amely megváltoztatja az annyira ismert arc vonásait is. Táncra kértem. Belém tapadt. Körmeinek élét a kabát szövetén át is éreztem. Deréktól fel kissé eltartotta magát, szemével rám perzselt, őrizve testem minden rezdülését. Magáénak akart tudni. — Minket bámulnak — mondtam kedveskedve, és óvatosan lazítottam ölelésén. — Restelkedsz? — tapadt hozzám. — Nem — válaszoltam. Jólesett az a mohó mozdulat. Mások is táncra kérték. Előbb rám nézett, majd tanácstalanul felállt. Tekintetével beleegyezésemet kérte. Képtelen voltam igent bólintani. Nem tudtam más táncosnőjeként elképzelni. Mielőtt másodszor is elébe állt volna valaki, én kértem fel. Lehet, hogy mások szemében nevetségesnek tűnt fel ugrabugrálásom. Nem törődtem vele. Nem tudtam, nem is akartam palástolni féltésemet. Éjféltájt hozzánk keveredett egy társaság. Ketten a kerületről voltak. Kiküldött funkcionáriusok. A többiek vá139