Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Felmegyünk a híd gyalogjárójára. Seres a korlát széles vasperemére ül, Bencsik és én állva támaszkodunk. A víz tükre alatt különféle ábrákat rajzolnak az oszlopfejek; földre fektetett ajtófélfa, négyszög, felkiáltójel, háromszög, és egy eltorzult d betű. Vízbe ácsolt, ijesztő sírgödrök. — Bolondok — kiált rájuk indulatosan Bencsik. Megmosolyogják, kinevetik. Az idegen tőlünk távolabb nézi a halálhívogatást. Arca szoborszerűen nyugodt. Ráhasal a forró vasra, és úgy figyeli az ugrásokat. Tekintete pontosan regisztrál minden mozdulatot, az elrugaszkodást, a hasmánt, majd fejjel zuhanást és a vízbe csúszást. Szája szögletébe mosoly ráncolódik, ha a víz tetejére felbukkan a csapzott hajcsomó. — Sikerült — mondja Seres hangosan nevetve. Legszebb az elrugaszkodás pillanata. Térdük épp hogy megroggyan; izmok, inak, idegek harmonikus összjátéka. Nem rúgják el magukat, csak leválnak, lefordulnak a vasszerkezetről. Tizenhét ugrást számoltam meg. — Nem is olyan rettenetes — motyogja Seres. Érzem, viaskodik magában, ugrana is, fél is. Seres szereti a szemérmes feltűnést. Tizennyolcadiknak egy fekete, cigányképű suhanc ugrik. Karját széttárva zuhan, s nagy hullámokat vetve szétloccsan alatta a víz. Látom, az idegen áthajol a híd korlátján, és feszülten vár. Egy pillanatig görcsbe rándult testek merednek a vízre. Nem jön, nem tűnik fel a fekete hajcsomó... Minden hangosan megbolydul. Az esztelen merészkedés pánikba csap át. Ordítozva rohanunk a híd vége felé, hogy a víz partjára jussunk. Senki se mer utánaugrani. Nem is tudjuk, mi történt pontosan, azt se tudjuk, mit kell hirtelen cselekednünk. Én is csak félelmet érzek, kimondhatatlan irtózást a sárgásszürke víztől. Ijedt kíváncsiskodók sorfala áll a meredek parton. A fekete fiú még most sem jött fel a víz színére. Kétségbeesetten, kapkodva keressük, egyesek úszkálnak, alábuknak. Élő láncot kötünk a vízen keresztül. Nyakig állok a sodrás szélén. Remegek a gondolattól, hogy egy élettelen test a lábam13