Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Felnézett és kisvártatva tovább mondta: — A Gallai lány szerelmet vágyó mohósága kielégíthetetlen volt. Kapcsolatunk első hónapjaiban határtalanul odaadó volt, hisz beszéltem már magának erről. Később számolni kezdte az elmulasztott örömöket. Rádöbbent valamire. Kárpótolni akartam. Zsolnán egy élelmiszerraktár vezetője voltam. Ebédszünet nélkül, délután háromig dolgoztunk. Hacsak tehette, elém jött, megvárta a forgalom összegezését, és együtt indultunk haza. Mérhetetlen értékek halmozódtak fel a kezem alatt. Az országban szigorúan dekáztak minden darab kenyeret, emlékezhet rá, még jegyeket sem kapott mindenki. Én korlátlanul dúskálhattam mindenben, és akartam, hogy Nelli örüljön ennek a gondtalanságnak. Végigvezettem a polcrengeteg között. Kínálgattam, csokoládészeleteket raktam a táskájába. Mosolygott, de nem örült neki. Éreztem, hogy udvarias, elnéző, de nem örül igazán. Voltak dolgok, amelyeknek nem tulajdonított jelentőséget. Egy semmitmondó szürke gombnak vagy hajtűnek jobban örült, mint egy drága bútordarabnak. Szerette magát ékesíteni. Sohasem hivalkodva, hanem mértéktartó szerénységgel egészítette ki szépségét. Apró csecsebecsék megszépültek rajta, fényt kaptak bőrének melegétől. Üzletek kirakatai előtt hosszú percekig álldogált, s megmagyarázhatatlanul legtöbbször olyan dolgokra esett a választása, amelyekért más egy lyukas garast sem adott volna. Egy éve laktunk Zsolnán. A társaságot és a nyilvánosságot kerültük. Éreztem, hogy Nellinek ez kevés. Célzásokat is tett: Magadhoz láncolsz, mondta szemrehányó mosolygással. így jó, most így jó, csitítottam kedveskedve. Viszolyogtam a vadidegen emberek társaságától. Életünk nyugalmát féltettem az új ismeretségektől. Féltettem Nellit. Féltékeny voltam. Szürkületbe hajlott a délután. Fekete kendős öregasszonyok tűntek fel a téren. Egyenként jöttek, kissé meggörnyedve kapaszkodtak a dombra. Egyikük hangos „áldás, békességgel" felénk köszönt, s szigorúan ránk nézett, mintha útját állnánk az istenhez igyekvő lelkeknek. Szégyenkezve leültünk a templomkerítés betonpadkájára. 138