Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

nekünk szép nagy esküvőnk? Menyasszonyi ruhát sem vettél, pedig az jár. — Női szeszély. — Magam is annak véltem ... De amikor már sokadikszor ismételte, elment a kedvem a vigasztalástól. Neki is, magamnak is kölcsönvettem egy esküvői ruhát. Tréfának szántam. Nelli két napig a tükör előtt illesztgette magára a fényes selymeket. Feltette a mirtuszkoszorút is, pedig azt tartják, az csak szűz lányok fejére való. Engem is odaállított maga mellé. Játszottunk. Kétéves házasság után így fogtuk egymás kezét a tükör előtt, mint ezek most, a templomból jövet. Elvonult előttünk a násznép. Ketten maradtunk a téren. Egymáshoz hajló szürke verebek. Magányunkról árulkodott ez a tanácstalan álldogálás. Magányunkról és emlékek sokaságáról: húsz esztendőről és a jelen pillanatról. Jó lett volna egy hangos társaság közepébe merülni, leporolni a szótlanságot, elmetszeni a kiszámíthatatlan gondolatok szálait. Minek kezdenénk elölről! — védekeztem magamban a beszélgetés ellen. A repülő folytatta: — Elszóltam magam, hogy ez nem igazi menyasszonyság, csak úgy játéknak szántam. Nelli ingerülten leszaggatta magáról a ruhát, és durcásan az ágyra dőlt. Becsaptál, mondta sírósan. Egyszerűen nem értettem a feleségem örömét. Ez is hiányzik belőlem, nem érzem az örömet. Valami megrándul vagy elfordul bennem, letompul: nem tudok örülni, s olykor a mások jókedvére is teherként nehezedem. Kényszeredetten vigasztaltam. Kedveskedve a tükör elé tuszkoltam, igazgattam a haját, vállához tartottam a földet verő, csillogó selymet. Sírt. Mereven állt, és sírt. Könnyei ráfolytak a szája szélére. Barázdákra törték az örömet, éppen úgy, mint az előbbi menyasszony arcán... A menyasszonyok síró öröme egyforma. Éreztem, hogy tapintatlanságommal elrontottam valamit. Egy kedves, játékos pillanattal megloptam mindkettőnket. Kínos érzés, amikor az ember utólag rájön, hogy az életéből hiányzik egy pillanat. 137