Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

lom elé, a pléhapostolok vonulását figyelik. Reszkető mozdulatokkal jönnek és távoznak. Kondulásra támadnak fel és halnak meg. Pénzt lobogtatva elénk toppan Karai, és mosolyogni próbál. — Mit akart? — kérdi szárazon Forgács. A futballista zavarban van. Arca sápadt. Szája széle kis ráncaiban folyik a nyál. Mosolya torz vigyor. — Elszegődtem játékosnak — mondja, és földre süti a szemét. — Hova? — hajol hozzá hitetlenül a zenész. — Ide. — Hazudsz — csap le rá Forgács. Karai nem ellenkezik, önkéntelenül is a pályaudvar felé indulunk. — Mit csinált veled? — faggatja Karait Forgács. —beszervezett — válaszolja hanyagul. — Strici — löki felé a szót megvetéssel a vezér. Köp egyet, és tüntetően előresiet. összeszámoljuk a pénzünket. Karai kérés nélkül a sapkámba hullatja utolsó filléreit is. A futballista alázatos és hunyászkodó. Hazáig csak egy jegyre telik. A zenész ajka megremeg. — Velem mi lesz? — kérdi Forgácstól. Sorsot húzunk. Karai közönyösen féloldalt fordul. Nekem kedvez a szerencse. Hangosan felnevetek. Gonosz, merev tekintetek fonódnak rám. Ellenségeim lettek. — Mi lesz velem? — reszket a zenész hangja. — Én megyek! — förmed rám Forgács. Farkasszemet nézünk. Most látom először tisztán hunyorgó szürke szemét. — Nem igazság — dadogom értetlenül. — Örülj, hogy lyuk van a fenekeden — vigyorog Karai. Ügy véli, ezzel Forgácsnak hízeleg. Az események egymásutánját már nem érzékelem pontosan: megmerevednek előttem az arcok, nőni kezd bennem a gonoszság visszhangja. Forgács szeme, a futballista törleszkedő vigyorgása, a zenész sírós szájú kétségbeesése. 131