Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Tizenhét éves vagyok. Jó volna megőrizni a gyermekkort. Visszaidézni, megfogózni benne. Nem lehet. Napokra, percekre törik az idő. A gyermekkor már csak legenda. A holnapi nap még nincs. Örák vannak, gondot és kilátástalanságot növelő pillanatok. Nem látok tovább, csak a hatvan perc végéig. Keserves kínnal felszöktünk az éjszakai gyorsra. Forgács a kijáraton ment. Elegánsan, nyugodtan, mint egy jól nevelt utas. Mi a betonkerítésen át értünk a szerelvényhez. Minden szerzeményünk a bandavezérnél van. Én megőrzöm, mondta szigorúan. Éjfélig a kalauz nyomában lopakodunk. Sikerül elkerülnünk a jegykezelést. Brünn előtt ledőlünk egy üres padra, holtfáradtan elalszunk. Rázzák a vállamat, képtelen vagyok felemelni a fejem. Távoli beszéd zsongása éri a fülemet. Nem tudom eldönteni, valóban hallom-e, vagy álmodom. A tudat gyenge kis pontja őrködik még, pislákoló mécses figyeli a világot, összefolyik a nappal az éjszakával, az álom a valósággal. Idő, tér, helyzetek, arcok meleg puhasággá változnak, ringva rohan velem a vonat. Furcsa alakú kilinccsel küszködöm; eltört, és a kezemben maradt. — Kilincs — motyogom. A pislákoló mécsesláng nem tudja kideríteni: hallom? A saját hangom? Álmodom? Hány kapu van Prágában? Jó lett volna összeszámolni az ajtókat, amelyeken bekopogtattunk. Egy kilincs eltörött. Talán éppen az, amelyiket a futballista fogott meg utoljára. Karai kezében maradt a kilincs fele... Többet nem lehet benyitni azon az ajtón. Nyirkos hajnalban áll meg a vonatunk. Szlovákia fővárosa. Az állomás épületén túl a gyermeki legenda világa: iskolakönyvek képei, a Duna, felette a négytornyú vár. Azon bévül sínek pókhálója, vagonok, füttyszók, mozdonyok füstje és a hatvan perc, aminek a felét sem látom. Jegy hiányában nem mehetünk ki a peronra. Tolatókat kérdezgetünk bátortalanul. Felszállunk a kassai gyorsra. Ismét kerekek dobolnak alattunk. Folytatódik a játszma. 132