Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

A fal mentén megyek. Ujjaimmal a falat és a kövek felületét cirógatom. Számolom a kapukat, a fényképész kirakatától nyolcadik a nagy, zöld ajtó. A szolgálatos rendőr mindig ugyanazon a helyen ül. Váltják egymást, mégis mintha ugyanaz a sapka, ugyanaz a vállpánt szúrná a szememet. Az arcuk is egyforma, merev és szigorú. Tizennyolcan járunk ide vasárnaponként, eddig nem találkoztam egyetlen társammal sem. Lehet, hogy véletlen, lehet, hogy kerüljük egymást. így folyik az élet. Sebesen peregnek a napok: hétfőn reggel áhítat, énekelünk, imádkozunk. Alázattal kérjük az istent. Egymásba folyik hat nap. Szombaton csak a hangokra emlékezem, az álmos esti éneklésekre, szekrényajtók nyitogatására, kanálcsörgésre és az örökös éhségre. Ez állandó és kielégíthetetlen. Az éhség kísér, lappangva mindenütt jelen van, mozdulataimban, tekintetemben. Farkas és alázkodó jószág vagyok egyszerre. Aztán jön a vasárnap. Tisztálkodás, sorakozás, tejporos amerikai segélykávé, templom, orgona, gyülekezet, prédikáció és a rendőr. Ez a hét leghosszabb napja. Fekete-fehér tiszta ruhás ördögábrázat. Beléptem a láthatatlan kezek húzta körbe. A hat tanítási óra kivételével egész nap szól a zongora, harmónium és az orgona. Egybehangzó zenebona, összevisszaság. Rend és mégis szörnyű rendszertelenség. C-dur, Esz-dúr, nehézkes ujjgyakorlatok, zsoltárok, dicséretek, s a Himnusz őrületig ismétlődő előjátéka, öt évig gyakoroljuk az istenfélelem kísérőzenéjét. Születés, halál, üdvözülés, örök élet és feltámadás hirdetői leszünk. A nagy isteni mű statisztái, az egyház és a nemzet szerény napszámosai: tanítók. Hat napon at a zene műveli lelkünket. A hetedik nap minden elcsitul, ez a pihenés napja. Most a színek kényszerítenek szelíd ünneplésre, a fekete kendők, kalapok. Felülről nézve alaktalan, sötét tenger, énekbe csap, felmorajlik... Csendes imává szelídül... Alig észrevehetően ék nyílik a tömör sorok között, zöld rendőrsapka nyomul elém. Nem érint senkit, nem szól senkihez, elhúzódnak a közeléből, mindenki a maga imáját mondja, alázatában is csak magára 121