Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben
Földönfutók
Más helyzetben talán vak dühvel visszafeleselek. Most lassan szűrődött tudatomig a sértő megalázás. Kételkedtem a hallottak igazában. Az isten szolgájának nem lehet ilyen ördögi lelke. A rendőr vagy a finánc a hatalom embere. Kötelességét teljesíti, ölhet, üthet, nem várok tőle mást. Szétáradt bennem a fájdalom, fokról fokra, akadozva, gyengülve és hirtelen fojtogatva. Megjött a hajnali személyvonat. Kopott, rozoga szerelvény. Az ablakok helyét deszkával szegezték be, s ha jutott, keskeny üvegcsíkot illesztettek a deszkák közé. Fény csak itt szűrődik be a kocsiba. A rabszállítóban sem eshet szomorúbb utazás. Bámulnám a tájat, de ha erőlködöm is, keveset látok a Hernád szépséges völgyéből. Egy keskeny sávot, amelyen kicsinyek a rétek, és tépázott a fák koronája. Emlékektől pezseg a húsvét utáni első tanítási nap: az ünnepek, hirtelen lobbant szerelmek, fényképek, nevettető anekdoták, torkos ivászatok. Mosolygok. Az iskolatársak nem hallották az én útrabocsátómat. Nem tudják. Hazaival kínálnak, ennivalóval és büdös tengeripálinkával. Nagylelkű ez a jókedv, ez a szeszes hangoskodás. Ma még minden nevetésbe, dicsekvésbe, békéltető emlékezésbe olvad. De az éjszaka múltával a másik oldalára fordul a tükör. Csak a tárgyak zaja marad: ágyak, szekrények nyikorgása, kanalak csörgése. A tárgyak és az embernyüzsgés közepén a magány. Az ünnepek óráiban ugyan kicsinyre zsugorodik, de aztán nőni kezd, terjeszkedik, elfoglal minden gondolatot. Vasárnap fél tízkor istentisztelet. Párosával megyünk a templomba. Másodmagammal a karzatra lopózom az orgona mellé. Gyönyörű hangszer, alázatos kis hangyák vagyunk a nagy sípok tövében. Ha búgni kezd, felemelkedik a templomhajó, a hívek padsoraira alaktalan, fekete lepel borul. Hazafelé egyedül megyek. Észrevétlen elszakadok a többiektől. Három templomból özönlik ki a város. A nap áztatta széles járdákon embertócsák folynak össze, egymáshoz hajolnak, szétfoszlanak egy időre, hogy néhány lépéssel odébb ismét karikába sűrűsödjenek. 120