Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Az asztal körül elnémult a beszélgetés. Mindenki a papra figyelt. Sírós képű felesége ijedten ajkához kapta a kezét. — Dénes — súgta maga elé. — A nagyobbik lányom rendőr, rangja is van, hadnagy, rendőrhadnagy. Nem jutott neki jobb kenyér. Betörők után nyomoz ... Istenverése. Sok a magyar, kedves öcsém. Rákóczi óta bujdosik a magyar, mégis tele van vele az ország. A lányomnak csak egy uniformis jutott. Mi lesz belőle? Ide özönlenek maguk is. Ma még csak az iskola kell, holnap már a hivatalokban ülnek ... Igyon — szólt rám hangosan. Nem nyúltam a pohárért. — Tiszteletes úr — emelte poharát a kántor. A pap nem figyelt rá. — A lányom majd vigyáz magukra. Tanuljanak. Urak lesznek. Eleszik előlünk a kenyeret. A kisebbik lány hozzám hajolt, és biztatón vállamra tette a kezét. — Ne hallgassa — súgta kedveskedőn. — Mindig mások jönnek. Erőszakosak, tolakszanak ... — Az istenért! •— próbált közbeszólni a papné. Elég volt egy mogorva tekintet, asztalra szegte a fejét. — Viseljék a sorsukat! — fújta magából a mérget a pap. Összetörte a jókedvet. Többet nem szólt. Beállt a sarokba, hátát a falnak támasztva ivott. Egymás után ürítgette a poharakat. Egykedvűen nézett maga elé, mintha keresne valamit az asztalon vagy a székek lábai között. Ahogy oszlott a vendégsereg, kiosontam a szobából, összekapkodtam sebtében a holmimat, kimásztam a kertre nyíló ablakon, és irány az állomás. Elszöktem. Ilyen még nem volt: az istenszolgáló legátus zsivány módjára hagyta ott a vendéglátó parókiát. Keserű éjszaka. A háborútól megrongált váróteremben hideg volt. Tán még a harcok előtt takarították utoljára. Piszok és bűz. Sötétség. Nem mertem járkálni sem, irtóztam mindentől. Folyton a lelkész tűnt fel előttem. Nagy, robusztus termete, öblös hangja, a szeme, a pohár, amit emelget. Holnap biztosan megbánja, amit mondott, mentegettem magamban. 119