Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Korai öröm volt. Elrendelték, hogy a csehszlovákiai diákok hetenként jelentkezzenek a rendőrségen. Megalázó számonkérés. Az időpontot is megadták: vasárnap tizenegykor. Végighallgattuk a zengzetes istentiszteletet, énekeltem, imádkoztam, s hazamenet beugrottam a rendőrségre. A szolgálatos aláíratott velem valami ívet, s egy hétig nyugtom volt. Tréfálkoztunk ezen a felesleges szigorúságon. Elmókáztuk. De csak eleinte. Aztán már nem ment. Restelltük. Szétnéztem, mielőtt beléptem a nagy vaskapun. Tétováztam, úgy rémlett, hogy mindenki engem figyel. Plakátokkal ragasztották tele a kerítéseket, a házak falát, a széles fatörzseket. A szabadság lett a jelszó. „Szabadság!" — így köszöntünk. Énekeltünk. Meneteltünk. „Nem lesz a tőke úr mirajtunk ..." Vasárnap tizenegykor bekopogtam a szolgálatos rendőr ajtaján. Hat nap múlva ismét jelentkeznem kell. Húsvétkor legációba mentem egy észak-magyarországi kis faluba. Lelkesen hirdettem, hogy feltámadt Krisztus. Az ünnep másodnapjának estéjén gazdag vacsora borította az asztalt. Harsogva nevetett a pap, kínált, maga is ivott három ember helyett. Nótába csapott, szomorú emlékeket siratott, elhallgatott, majd ú j rákezdte: „Elindultam szép hazámból..." — Magára illik ez, édes öcsém — emelte koccintásra a poharát. Fenékig ittuk. — Se hazája, se istene — folytatta közel hajolva hozzám —, az igazhitű ember másként imádkozik. Alázatosabban. A prédikációkat jól elmondta, de az imádsága a harang nyelvéig sem jut fel. Megszégyenítve hallgattam. A pap kárpótlásul teletöltötte a poharam. — Énekelje velem, kedves öcsém: Bú ebédem, bú vacsorám ... Az enyém is az — harapta félbe a sort. — Minden magyaré az. Nekünk csak a búsongás áll jól. Máskor hamisak vagyunk ... Minek örüljek, két lányom van ... — Apa! — ugrott fel az asztaltól Ibolya, a kisebbik papleány. — Csend! 118