Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Most ez a mosolygás nem nyugtatta meg. Elkínzott és kiábrándult volt a lelke gyökeréig. Milyen boldog várakozással lépett alkonyatkor a sátorba! Tüzelő testéről letépte a bundát. — Alboin, egyetlen emberem! — nevetett örömtől túlcsorduló szívvel a férfira. De Alboin nem jött közelebb, sötét s kemény pillantással mérte végig, szinte falta a szemével, ahogy előrehajolva nézte, és a szája körül hirtelen keserű ráncok gyűltek. Az egész ember kedvetlen lett, gyűlölködve apróra zsugorította szemét, és az ölére mutatott: — Semmi új, megint semmi? így még sohasem kérdezte, ilyen elfanyarodott kedvvel. Rozamunda mosolygást kényszerített magára. — Nézd csak, erősebb lettem, meghíztam ezen a télen, és Maxentiusz is biztatott. A testét mutogatta, ringó csípővel kellette magát előtte, de Alboin csak elhúzta a száját. — Nem tud az a görög semmit. Elpusztítom, ha egyszer az utamba akad. A orvost átkozta, de Rozamunda tudta, hogy haragjának csak ő, az ő meddősége az oka. Szörnyű, hogy a szerencsétlen koraszülés óta nem kap erőre a méhe. Nem ajándékozhatja meg Alboint az apaság büszke örömével! Rettegve gondolt cselédeinek szennyes suttogására. Ha igaz volna, hogy Alboin sorra váltogatja szeretőit?! Ilyen életéhes, erős férfi nem nyugszik asszony nélkül. Valami latin cemendét emlegetnek, azt is teherbe hozta... De józannak kell maradnia, nem engedheti, hogy a féltékenység beleássa magát az agyába. Alboin idehívta a táborba. Egyes-egyedül mégis csak őt szeretheti, hogy érte küldte Helmekiszt. Amint besötétedett, a szolgák frissen sült húst és italt hoztak. —• Takarodjatok! — küldte ki Alboin durván a szolgákat. Egyedül maradtak. Rozamunda hónapok óta várt erre az. egyedüllétre, de most borzadozott. Alboin ivott. Irtóztató volt elnézni, hogyan önti magába a ,454