Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

bort. Ez is csak menekülés, futott át a királyné agyán, és visszatartotta könnyeit, hogy a férfi ne lássa riadtságát és félelmét. Aztán felállt Alboin, és nehéz, tántorgó léptekkel kiment a sátorból. Hagyta elmenni. Csüggedtségében és elhagyatottságában egészen letört és elveszett. Később visszajött a férfi, és ijesztően józan volt, csak a szeme égett megveszekedett vad lánggal. Ez a józanság félelmetesebb volt, mint a mámora. Érezte, hogy megkívánta, ellankadt, s nem tudott ellenállni. Már úgy hullott rá Alboin, mintha nem is új életet, de kettőjük pusztulását akarná. Ez volt a vég, ez a durva testi megkívánás. Mindennél gyötrelmesebben érezte, hogy életükből kiveszett a boldogság öröme, s nincs rá hatalma és módja, hogy visszahozza. Reggelig aludt Alboin, alig moccant, és ez a mozdulatlanság is vérig ingerelte. Milyen más volt azelőtt! Akkor alig ébredezett, alig mozdult vagy sóhajtott, a férfi nyomban ráfordította tekintetét. Mintha titkos szálak tartották volna fogva testüket, és szívük is egy ütemre dobbant. Testük titkainak aprólékos megismerése felébresztette bennük a lélek legmélyebb rokonságát. Nem kellett sok beszéd, hogy megértsék egymást: egy szó, egy szemvillanás, egy mosolygás elég volt, hogy egyformán érezzenek és egyet gondoljanak. Mintha kettőjükben valami szétvált ősszikra futott volna össze rejtelmes, természetfölötti égi erők parancsára, úgy forrtak össze ők ketten emberek és törvények fölött álló hatalmas szerelemmel. Nem lehet, hogy ilyen égi tűz hirtelen hamvadjon, s csak salak, szenny és kín maradjon a nyomában! Gyötrődve kereste magában a hibát. Titokban remélte, hogy nem a meddősége ábrándítja ki Alboint; más az oka, hogy életük így tönkresilányult és összetört. Talán csak várnia kell, ez a tétlen veszteglés ad tápot Alboin türelmetlenségének. Hiszen így volt ez akkor is, hogy a döghalál híre jött, és indulásuk terve hirtelen felborult. Ha beveszi a makacsul ellenálló Paviát, felderül a férfi kedve, és az ő sorsuk is jobbra fordul. ,455