Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Iszonyú haragra lobbant. Minden dühe és haragja a dacoló város ellen fordult. — Ezt megkeserülitek! — kiáltott habzó szájjal. Nagyon kedvelte Gizulfot, leghívebb testőre volt. Szörnyű megtorlást akart; fölperzseli a makacs várost, ha végre betöri falait. Kegyetlenül kardélre hány minden élőt. Ahogy Mediolanumot megkímélte, olyan pokolian végez Paviával, elsöpri a föld színéről. A város védői, mintha megsejtették volna fogadalmát, még elszántabban vetették vissza támadásait... Nem tudott rést ütni a falakon. Megpróbálta a kiéheztetés taktikáját. Ott vesztegelt egész télen át a falak körül, de mintha titkos alagutakon élelem ömlene Paviába, az ostromlottak ellenállása nem lankadt. Gyűrte magába a dühöt. Itt pusztul maga is a falak alatt, ha nem tud áttörni rajtuk! Sok harcosa hagyta ott életét Pavia bevehetetlennek tűnő falai alatt. Egy meddő roham után Maxentiusz a sebesültek közt Medvét lelte nyílvesszővel a mellében. — A gyermekeim ... — hörögte a haldokló, amikor Maxentiusz szolgáival a táborba vitette. — A király megígérte ... — tapadt fakuló szeme kérőn Maxentiuszra. Maxentiusz komor arccal bólintott. Igen, Alboin eskü alatt fogadta, hogy gondját viseli az árváknak és özvegyeknek. Ez a vigasza most a haldoklónak, ez a tudat könnyíti halálát. — Gondom lesz rá, hogy Szőke földet kapjon — hajolt föléje, és e pillanatban úgy látta, hogy Medve arca kisimul, mosoly virul kékülő szája szegletében, az első mosoly, amit ezen a komor és büszke férfiarcon megpillantott. — Kardot a kicsi Medve kezébe, ha felnő... — lehelte Medve, s a torkába tóduló vér elfojtotta további szavait. A feje hátrahullott, kibuggyanó vére elmosta ajkáról a mosolyt. Maxentiusz elengedte Medve hűlő kezét. Ha fiatalabb lenne s nem ilyen sírba hajló reszketős vénember, magához venné Szőkét és gyermekeit, felnevelné a kis Medvét, aki talán már szabad emberhez illő nevet kap, de nem adna ,445