Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

pallost a kezébe, hogy apja nyomdokaiba lépjen, és egykor majd ő is vérével áztassa ezt a telhetetlen, piros embervért szomjazó földet. Miféle dőre ábránd, felhőt kergető álom! Más eszményt adni a villogó, kifent vasakkal élőkön és holtakon átgázoló barbár világnak! Elűzni a lelkekből az ölés és földfoglalás démonát, megszabadítani őket a prédaszerzés, a birtoklés és rablás ördögétől, s virágzó édent, földi paradicsomot, a béke ligetét varázsolni itt ezen az áldott síkságon, ahol minden oly bőségben teremhetne, ha ember keze nem ragadna örökkön gyilkoló fegyvereket! Széttekintett az est fátylaival takaródzó tájon, és a szíve megnehezedett, vergődött a mellében, mintha őt is seb érte volna, soha be nem hegedő, gyógyíthatatlan seb. Nem érezte még ilyen súlyosnak az öregség terhét, mint e pillanatban, ahogy sebesültek és holtak közt botladozott kiégett szemmel, mint ereje végére ért s tudásából kifosztott tehetetlen aggastyán. Milyen keveset segíthetett! Olykorolykor enyhíthette valaki szenvedését, felszáríthatott néhány könnycseppet... Semmiség az ember mérhetetlen gyötrelmeiben! Alboin borba, részegségbe és kéjelgésbe kezdte ölni roppant indulatait. Valamerről egy koromfekete hajú latin leány került a sátrába; Flávia volt a neve. Csodálatosan csillogó nagy ártatlan szeme volt a leánynak, de tűzlángok szikráztak benne. Ügyes és tapasztalt szerető volt, apró csókokkal, kígyóként meg-megvonagló testtel, csiklandó bujasággal gyújtotta lázra érzékeit. Egy kora hajnalon madárcsicsergésre ébredt. Amikor kilépett sátrából, még szürke volt az ég, s a tábor mögött feketén strázsáltak a píniák. Nagyot nyújtózott, a csontjait ropogtatta, és ásítva körülnézett a hajnalodásban. A tábor még aludt, csak a várfal felé tolt őrszemek figyelték a homályt, hogy a város védői a sötétség leple alatt meg ne lephessék az ostromlókat. Aludt a sátorban Flávia is. Alboin szája keserű lett, amikor a leány gyakorlott öle,446