Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

dolga elég, hogy a sok csonttörést, gyerekek és asszonyok lázát és fagyott végtatjait gyógyítgassa. Ment a hódítókkal, noha szabad emberként Pannóniában maradhatott vagy visszatérhetett volna Bizáncba. Izgatta és vonzotta őt a nép, amely között esztendők óta élt, s melyet királyával, nemeseivel együtt barbárnak, gyermekien együgyűnek, ám ugyanakkor félelmetesen erősnek, jóval hatalmasabbnak vélt hazája elpuhult, egymással jacsarkodó s az udvar kegyét leső nemeseinél. Alboinban, a puhaságot nem ismerő barbár fejedelemben érezte az igazi nagyságot, amely merőben más volt, mint Bizánc kényurainak intrikákon és megvesztegetéseken alapuló, természetellenes nagysága. Alboin udvari intrikák nélkül tudott uralkodni, főurai hűségében Maxentiusz nem érzett alattomosságot, csúszó-mászó hajlamokat, s úgy vélte, hogy ebben a természetes alárendeltségben rejlik az igazi uralom ereje. De voltak napjai, amelyeken ez a vonzalom az ellenszenv és gyűlölet érzésébe fojtódott. Orvosságai, balzsamai és kötszerei csak a kiváltságosok javát szolgálták; a szakadékokba zuhanó rabok törött csonttal ott pusztulhattak a köveken, a teher alatt összeroskadhattak, sebes folyók örvényeibe fúlhattak, és nem számított, ha a fagyos éjszakák megtizedelik soraikat. Névtelenül elhullottak, temetetlenül ott maradtak az erdők farkasainak, dögkeselyűknek martalékául, amelyek elindulásuk óta állhatatosan keringtek fejük fölött. A kopaszra nyírt fejű férfiak és a durva, fésületlen hajú asszonyok ki voltak rekesztve a nemzet sorából, létezésüknek célja egy volt csupán: rabszolgamunkát végezni, hogy uraik asztala dúsan terítve álljon, darócban vagy félmeztelenül járni, hogy ők selymeket és drága prémeket ölthessenek magukra, fenékig inni a nyomorúság poharát, hogy ők bőségben élhessenek. A rabok életét azóta figyelte, hogy világra segítette Szőke gyermekét. Ha fáradtságos napja után éjszaka kerülte az álom szemét, hadakoznia kellett lázadó gondolataival. ,433