Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

— Sietve vitték az ágyasházba. Tudós embered kéznél volt. Jöttek a vénasszonyok is, hogy megsegítsék... Fiút szült... — Fiút? — Fiút... De halottat! Alboin őrjöngve a lóra csapott. Sebes vágtában érték el a palotát. Maxentiusz az ágyasház előtt elállta útját. — Nem engedhetlek így hozzá, felséges uram! Alboin összecsuklott. Sírt hangtalanul. A gyengeségtől majd elalélt. — Áldassék az ég, hogy megóvta a felséges asszony életét! Alboin puszta markával széttörölte szivárgó könnyeit, és sarkon fordult. Nem volt itt maradása. Pokol ez a palota a beteg asszonnyal és a halott gyermekkel! Menni, menni, futni innen! Lováért kiáltott, és nyeregbe szállt. Maga sem tudta, merre vágtat, hová az éjszakába a porló havon, remegő, fagyos csillagok alatt. Crumerum előtt Helmekisz beérte Peredeóval. Hagyta, hogy körülvegyék, leemeljék lováról, és bevezessék egy házba. Mintha minden csepp ereje kifolyt volna csontjaiból, olyan esendő, gyenge volt. A ház ura mély hajlongással köszöntötte. Alig látta, alaktalan köd volt az egész világ, és fájdalom minden szó, minden hang. A melegben leolvadt róla a ráfagyott hó, vásznakkal törülgették, és forralt borral itatták. Lassan magára eszmélt: valamikor járhatott ebben a házban; ismerős volt a gazdája. Emlékeiben kutatott. — Te vagy Pemmo apja? — kérdezte botladozó nyelvvel. — Én vagyok, felséges uram — szólt az öreg, hálával eltelve, hogy Alboin felismerte. Igen, ez Pemmóék háza ... A vidám Pemmo itt töltötte gyermekkorát, itt serdült fel ifjúkorának régen elvesztett, nevető szemű, tréfás társa. Az élet kegyetlen, sorra elpusztítja, aki közel jut szívéhez. — Szerettem a fiadat, Pemmót... — mormolta, és újra ,410