Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

erőt vett rajta a fájdalom. Ha mint sebzett vad felüvöltene, tán előbb eltisztulna lelkéről a gyötrelem. — Királyságot akartam neki... az én fiamnak... Itáliát, a világot! — dadogta könnyek közt. — Meg kell nyugodnod, felséges testvér uram — próbálta Helmekisz vigasztalni, és Alboin véreres, nedves szemmel bámult maga elé. Le kell ráznia magáról ezt a gyengeséget, méltatlan, hogy így elömlik a tehetetlen fájdalomtól. Ott maradtak éjszakára a vendégszerető házban. Alboin hamar mély álomba zuhant. Reggel kábultan, nehéz fejjel ébredt, és a fűszeres forró bor, amivel kedveskedve kínálták, nem tudta leoldani róla a bánat ólomnehéz bilincseit. A búcsúnál köszönő szó helyett csak átölelte a könnyező öreget. Hallgatagon ügettek vissza Brigetióba. Rozamunda sápadtan várta, dagadó párnák és prémek közt. Elgyötört volt a mosolýa, mint a kínpadra vont emberé, aki túl van minden fájdalmon, nem érzi már a testét szaggató kínokat. — Alboin, milyen szerencsétlen vagyok! A férfi kezébe vette a heverőről bágyadtan lecsüngő fehér karját. így állt egyszer Klotszvinda halálos ágya előtt, így vette akkor kezébe erőtlen, rebbent kis kezét, apró tenyerét. És Rozamunda szeme is ugyanolyan tág volt, a rémület bontogatta benne fekete árnyait. Tekintete kérdően ráfordult az ágy lábánál álló Maxentiuszra. Az orvos puha, halk mozdulattal közelebb lépett. — Nyugodj meg, felséges uram, asszonyod túl van minden veszélyen. Jólesett a vigasz, és Alboin mosolyogni próbált. Szavakat keresett, hogy becézze, vigasztalja Rozamundát, de sohasem értett az ilyen gyöngéd, simogató beszédhez, és most sem jött a nyelvére halk becéző szó, csak a nézésében volt egy kis lágyság, szomorú együttérzés. — Ne hagyj el engem, Alboin! — sírt fel az asszony. Alboin hallgatott. Különös, hogy asszonyát e nehéz órák után félelem gyötri, hogy elhagyja! De hiszen eskü köti hozzá, egész életre szóló eskü! Talán azért ébredt benne a ,411