Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

— Nem érzed? El kellene hogy emésszelek! Rozamunda szája elferdült. Az elfojtott indulat görcsbe húzta arcát. Kegyetlen, öntudatos ránc jelent meg ajka kö­rül. Egészen csendes lett. Miért is kínlódik ilyen betegítő, boldogtalan gondolatokkal? Mikor örülnie kellene, hogy kö­zelében van az embere, és boldog derűvel tölti el! Mégis hadakozik vele, bántja, és taszítja magától. — Ne hallgass rám! . .. Néha olyan szerencsétlen va­gyok ... — Szerencsétlen — borult el Alboin. — Nincs meg min­dened? ... Megbántottalak? — Nem tudom, mi van velem, hogy néha úgy megrohan a félelem. — Szebb őszünk lesz Itáliában ... A jövő ne rettentsen. Hiszen ha segély kell, egy hívásomra jönne mind, a szász, a kvád, jönne akár Bajan. De hóhullásig ne tudja meg senki, hogy tavasszal megindulunk. — Hóhullásig? . .. Azt hiszed, minden embered lakatot vi­sel a száján? Nem maradhat titokban, hogy új hont akarsz foglalni. Aki jó szövetségesnek, azt nyerd meg idejében, nehogy aztán minden martalóc csorda kéretlenül a nya­kadba szakadjon. Először volt, hogy ők ketten az ország dolgairól beszéltek egymással. Olyan magabiztos volt Rozamunda, s a helyzetet oly józanul mérlegelte, hogy Alboin őszintén csodálta. — Nem kell senki segélye. Megszámláltattam: huszonöt­ezer kardforgatóm van. — Ismered a légiók erejét? Kővárakat akarsz nyilas és kopjás haddal megrohamozni? Falat bevenni pallossal, hají­tódárdával? — Majd az éhség erejével, ha vassal nem. Csinálunk ostromgépet, ha kell. Van annak is tudója a seregben. Rozamunda Gardát, a komornáját szólította. Bő redőjű szép bíborruháját az ágyra rakatta. Ma tetszeni akart. Alboin felállt. Lehajolt Rozamundához, hogy megcsókol­ja, és gyengédséget, szelíd szerelmes érzést látott rajta. Megbékélten kiment. Amint magára maradt, töprengeni kezdett a hallottakon. ,407

Next

/
Thumbnails
Contents