Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld
Égö föld
— Nem érzed? El kellene hogy emésszelek! Rozamunda szája elferdült. Az elfojtott indulat görcsbe húzta arcát. Kegyetlen, öntudatos ránc jelent meg ajka körül. Egészen csendes lett. Miért is kínlódik ilyen betegítő, boldogtalan gondolatokkal? Mikor örülnie kellene, hogy közelében van az embere, és boldog derűvel tölti el! Mégis hadakozik vele, bántja, és taszítja magától. — Ne hallgass rám! . .. Néha olyan szerencsétlen vagyok ... — Szerencsétlen — borult el Alboin. — Nincs meg mindened? ... Megbántottalak? — Nem tudom, mi van velem, hogy néha úgy megrohan a félelem. — Szebb őszünk lesz Itáliában ... A jövő ne rettentsen. Hiszen ha segély kell, egy hívásomra jönne mind, a szász, a kvád, jönne akár Bajan. De hóhullásig ne tudja meg senki, hogy tavasszal megindulunk. — Hóhullásig? . .. Azt hiszed, minden embered lakatot visel a száján? Nem maradhat titokban, hogy új hont akarsz foglalni. Aki jó szövetségesnek, azt nyerd meg idejében, nehogy aztán minden martalóc csorda kéretlenül a nyakadba szakadjon. Először volt, hogy ők ketten az ország dolgairól beszéltek egymással. Olyan magabiztos volt Rozamunda, s a helyzetet oly józanul mérlegelte, hogy Alboin őszintén csodálta. — Nem kell senki segélye. Megszámláltattam: huszonötezer kardforgatóm van. — Ismered a légiók erejét? Kővárakat akarsz nyilas és kopjás haddal megrohamozni? Falat bevenni pallossal, hajítódárdával? — Majd az éhség erejével, ha vassal nem. Csinálunk ostromgépet, ha kell. Van annak is tudója a seregben. Rozamunda Gardát, a komornáját szólította. Bő redőjű szép bíborruháját az ágyra rakatta. Ma tetszeni akart. Alboin felállt. Lehajolt Rozamundához, hogy megcsókolja, és gyengédséget, szelíd szerelmes érzést látott rajta. Megbékélten kiment. Amint magára maradt, töprengeni kezdett a hallottakon. ,407