Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

volt már apám életében. Azóta jócskán múlott az idő. Túlélte még Jusztiniánt és Teodóra császárnőt is. — Túléli az új császárt is! Pedig már hóhajú, és vagy kilencven esztendő nyomja a vállát. A lakomázók szörnyülködtek. Ilyen vén embert még a bárdok dala sem emleget. Sok az is, ha egy férfi megéli az ötven esztendőt. Minek is fogatlanul, rossz gyomorral és híg vérrel élni! — Mondják, a herélt ember tovább bírja — nevetett Klef herceg. — Asszony nem apasztja erejét, nem szed annyi rossz nyavalyát a testébe. — Hahaha... herélt! — kacagtak a fiatalok. De furcsa volt: egy vén harcos, országok s nagy népek leigázója, aki nem is igazi férfi. — Hahaha, herélt ember! Ágyasházat őrizni való, nem sereg elébe! Dagiszteusz gőgösen ült, és megvetően méregette a kacagókat. — Nem újság, hogy herélt... Tudja az egész világ. Tudta minden katonája. Akadt persze zöldfülű, akinek mulatságos volt, hogy valamiben hiányos... Hogy nem igazi férfi. No de elbánt velük! ... Olyan a szeme, hogy menten letérdel, akire parancsolón rátekint. Ott az ereje, ami másutt hibázik. A fiatalok abbahagyták a nevetést, bár tovább izgatta, csiklandozta képzeletüket a kivénhedt nagy katona férfiatlansága. Dagiszteusz leckéztető szava tiszteletet parancsolt; vendégük volt, még azt se vehették zokon tőle, hogy fölényes és oktató a hangja. Alboin megemelte kupáját. — Jól beszélsz, Dagiszteusz. Urad, Narzesz egészségére iszom. A követ is fenékig ürítette az edényt, aztán intésére a szolgák újra teletöltötték a serlegeket. — De hallom, az új császár nemigen kedveli az uradat, Dagiszteusz — folytatta Alboin. Az asztalnál ülők felfigyeltek, a beszéd fordulata felcsigázta érdeklődésüket. Tetszett nekik, hogy királyuk viszi a szót, és újból koccint a követtel. Alighanem azért itatja, ,388