Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

hogy a bor még jobban megoldja a beszédes ember nyelvét, és kibökjön valami titkot, ami hasznukra válhat. — Hé, Dagiszteusz barátom, tisztelője vagyok Narzesznek, a te nagy hírű hatalmas uradnak! — kiáltotta Klef herceg, serlegét emelve. — Az ám, hatalmas és nagy hírű! — büszkélkedett Dagiszteusz a koccintás után. — Hízelgő, hogy ti nagy erejű longobárdok, ti harcban edzett, bátor s nemes férfiak, elismeritek az én kegyelmes uram nagyságát... Bizony mondom néktek, sok népet leigázott. Még az írmagját is kiirtotta a rabló, rakoncátlan gótoknak... Apádurad, a hatalmas Audoin király, isten nyugosztalja haló porában, segítette meg benne ... Hasonlóképpen győzedelmeskedett az én kegyelmes uram Szinduald, a brentek nagy királya felett, akit hajdanában még Odoaker hozott földünkre, Itáliába. Gőgös lázadó volt Szinduald, pedig az én kegyelmes uram kedvelte és sok jótéteményben részesítette. De mert Szinduald uralkodni kívánt, hát foglyul ejtette, és egy sudár fára fölakasztotta. — Az Alemanniából való Bucelinuszról beszélj! — biztatta egy éltesebb longobárd Dagiszteuszt. — Te hallottad a hírét? ... Ö, nagy harc volt, amit ellene vívtunk! Magam is részt vettem a csatában Tannetumnál, ahol Bucelinusz otthagyta a fogát. Mindenkit legyőzött az én parancsolóm, aki lázadni mert Itália földjén. És mindenkit legyűrt, aki meggondolatlanul túlmerészkedett az Alpesek hágóin. Most szünetet tartott Dagiszteusz, és hogy nyomatékot adjon szavának, felemelkedett helyéről, és serlegét tisztelgően megemelte: — De téged, Alboin király, és minden hívedet tárt karokkal vár az én kegyelmes uram! Alboin is felállt, és szétnézett a hirtelen elcsendesedő teremben. Arányos testének minden része, napégette arca, izmos válla és karcsú dereka büszke szépséget árasztott; a keze, széles tenyerű marka is híjával volt a durvaságnak; biztonságot adó erő áradt belőle. Mosolygott, és mosolyában benne volt a sikerektől elka,389