Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Égö föld

Szeles és esős volt a július. Keveset mozdult ki a palotából. Egy nap Maxentiusznak feltűnt a sápadtsága. — Felségednek most több napfény kellene — szólt dallamos hangján a görög. Szép és ápolt ember, mélyen ülő szemében figyelmes fény. A járása is halk, mozdulása nyugodt, a keze fehér, majdnem áttetsző. Rozamunda megborzongott a gondolatra, milyen lágyan és édesen tapinthatnak. — Nem vagyok beteg, Maxentiusz. — Tudom jól, felséges asszony, és nem is jöttem gyógyszert kínálni. Rozamunda átnézett a görög felett. Nem is tudta, miért állt szóba a halk hangú emberrel. Valami megnyugtató áradt lényéből, jólesett a közelléte. Nem szolga, nem férfi — tudós ember. Figyelő szemében melegség és gyengédség. Rozamunda a heverőre dőlt, legyezője után nyúlt, és azzal játszogatott. — Ha akarod, megnézheted a testemet! Jólesett, ahogy bőrén végigsiklott Maxentiusz puha és hűvös tenyere. Pillanatnyi gyönyör villant át testén, mint illanó fény, az érintés nyomán. Maxentiusz figyelmesen vizsgálta, s amikor elkészült, mosolyogva mondta: — Sejtettem, felséges asszony! Nagy és boldog újdonságot jelenthetek ... Rozamunda összevonta keblén bő redőjű köntösét. Hirtelen szégyellte az orvos előtt meztelenségét. — Ha gyermekem lesz, ne áruld el, ne tudják még a palotában! — szólt hevesen. — Őrizni fogom a titkot, amíg parancsolod, felség — szólt Maxentiusz bókolva, és távozni akart. — Maradj még! — intette vissza Rozamunda. — Azt mondják, ha az asszonyban élni kezd a gyermek, megszűnik a férfi szerelme. • — Rosszul ítélsz, ha így hallottad, felség ... Az igazi, mély szerelemnek a gyermek a legerősebb köteléke. Rozamunda felkönyökölt a heverőn. ,380